Született: 1910. szeptember 24.
Meghalt: 1991. december 16.

Mire az akkor 28 éves Vas Istvánnak harmadik verseskönyve, a ,,Menekülő múzsa” (1938) megjelent, már átment azokon a fejlődési mozzanatokon, amelyek kialakították költői arculatát és megalapozták gazdag életművének jellegét. A latinos kultúrájú, igényes értelmiségnevelő Markó utcai Berzsenyi Dániel Gimnázium, és kitűnő tanári karában elsősorban a nagy lélekformáló pedagógus, Vajthó László megfelelő indítóerőt adott ahhoz, hogy aki költővé vagy tudóssá leendő volt, korán megtalálja a maga megfelelő útjának kezdetét. Vas István már az önképzőkörben költőnek és a költészet szakemberének bizonyult. Egyaránt vonzotta az antik kultúra formafegyelme és a világdivatja csúcsain járó avantgárd kísérletek iskolán kívülről érkezett szelleme. Ezekben az ifjú években harcosan modern, sőt modernista költőújonc volt. De -nem utolsósorban éppen Vajthó sose felejtett hatására -eljutott Arany János alapos ismeretéhez és magába fogadásához. Ezzel az egyszerre avantgardista és magyar nemzeti klasszicizmussal telített megalapozással indult az érettségi után Bécsbe, hogy az ottani híres Kereskedelmi Főiskolán kenyeret adó gyakorlati tudnivalókat tanuljon. Az ezutáni éveket hazajövetelétől kezdve meghatározta az a kettősség, hogy könyveléshez és számvitelhez értő, használható szakember különböző nagyvállalatoknál, és egyre elmélyültebb költői kifejezője a kor eszméinek, nem utolsósorban a háború felé tartó évtized szorongásainak. Előbb Kassák köréhez tartozik és ott már elismert fiatal költőnek számít, amikor a modernség és hagyomány kettős alapozottsága átvonzza a Nyugat köréhez. Új versei Babitsnak is tetszenek, és hamarosan a Nyugatban is megszólal. A háború előestéjén már az egész hazai irodalmi világban tudomásul vett költő, mint a Nyugat harmadik nemzedékének jelentékeny alakja. De a 28 éves korában, már kiformálódott költői arculattal közreadott verseskönyv után a következő kötet csak közel egy évtized után, 1947-ben jelenik meg. E két dátum közt szenvedések, bánatok, megaláztatások, megpróbáltatások zúdulnak rá és a világra. Lelket-testet boldogító szerelme, első felesége, Eti (Kassák Lajos nevelt lánya) fiatalon meghal. Bár élete nagy részét betölti áhítatos katolikus vallásossága, származása folytán a fasiszta zsidótörvények szerint zsidónak számít. Ezért elveszti állását. A háború folyamán több ízben is munkaszolgálatra hívják be. Világéletében gyönge testalkatú volt, rendkívül nehezen viseli a fizikai munkát, még nehezebben a megalázó bánásmódot. Több ízben is öngyilkossági kísérlettel akar megszabadulni az elviselhetetlennek bizonyult élettől. De minden esetben megmentik, és amikor testileg eléggé felépül, újra behívják. És közben mégse hallgat el benne a költő. Bár egyelőre sehol se jelenhet meg, nem csak a szenvedésnek és a lélek szorongásának lírikusa lesz, hanem költői tanúságot is tesz a háborús világról és szinte dokumentumszerű költői megörökítője Budapest ostromának. Gondos formatökélybe menekül a rémületek elől. A háború után valóban új élet következik a számára. Egy ideig úgy érezheti, hogy ezt várta. 1947-ben a ,,Kettős örvény” című gazdag, sokszínű kötettel az élő magyar költészet első sorában foglalhatja el a helyét. Egy rövid ideig az új rend közhivatalnoka, itt is könyvelési-számviteli beosztása van, mint azelőtt a magánvállalatoknál, de közhivatali, magas rangot jelentő címe van: ,,miniszteri számvevőségi főtanácsos”. Öngúnyoló hangon emlegeti ezt a költőt aligha sejtető, felettébb hivatalos címet. Hamarosan azonban inkább könyvkiadóknál lesz lektor-szerkesztő. Amikor harmadszor nősül, végre megtalálja a végérvényes feleséget, a nagyszerű festőasszonyt, Szántó Piroskát, az életét jóban-rosszban mindvégig kiegészítő élettársat. Jönnek az elismerések is, előbb a még létező Baumgarten-díj, azután a már létező József Attila-díj, majd a nagy kirándulás: ösztöndíj egy hosszú itáliai utazásra. Innét hazaérkezve következik a kitáruló nagyvilág színpompás látványa és látomása, a ,,Római pillanat”.
És a jó nyomába lép a rossz. Következnek az ötvenes évek. Az oly lelkesen várt kommunista jövő helyett elkövetkezik a lelket sivárító kommunista jelen: a sztálini minta magyar változata. A párt merőben mást vár el a költőtől, mint amit a költő várt a párttól. A pártfegyelmet kultúrpolitikára fordítva ,,szocialista realizmus”-nak hívják. Ez nem szocialista az ábrándok szerinti eszme értelmében és nem realista az esztétika fogalomkörében. Ennek a parancsuralomnak nem kell -sok mással együtt -Vas István előkelő humanizmusa és Vas Istvánnak nem kell ez a szocializmus. Az Írószövetség történetének egyik legkülönösebb eseménye volt, amikor egy pártszervezeti taggyűlésen Vas István arra kérte az elvtársakat, hogy zárják ki őt a pártból, mert lelkileg nem alkalmas arra, hogy megértse, mi is folyik a történelemben. Igazi drámai nagy pillanat volt. Még azok sem szidalmazták, akik nem kedvelték túlzottnak tartott kulturáltságát, de azok sem merték rokonszenvüket nyilvánítani, akik tisztelték és szerették. Némán szavaztak a kizárás mellett, amit ő megköszönt és nagy csendben ment ki a terem ajtaján. Némileg szerencséje volt: állását nem vesztette el, és fordíthatott, amennyit bírt. Tehát megélhetett, ám 1956-ig, a reménykedő várakozásig saját műve nem jelenhetett meg.
De azután jöttek megint József Attila-díjak, és 1985-ben a Kossuth-díj is. Megint új korszak következett. Távol maradt minden politikától, de az irodalmi élet egyik fő tekintélye volt most már mindvégig. Elkezdte és kötetről kötetre folytatta önéletrajz-regényét, amely szépprózánk történetében csaknem olyan jelentőségű, mint ettől kezdve szakadatlanul gazdagodó költészete. Emellett életrajzának és életművének fontos vonulata a tanulmányok és kritikák láncolata. Ezekben rajzolódik ki az irodalom szakemberének gondolkodási formája és értékrendje. Igaz, hogy Vas István mindenekelőtt költő, sőt lírai költő, aki érzelemvilágának és a világot megérteni akaró tudat-értelem-indulat árnyalatait formálja igen választékos, de mindig a logika által vezérelten érthető költeményekké. Ezekhez azonban önéletrajzi epikus prózája és elméleti írásainak magyarázatrendszere olyan szemléletes hátteret ad, amely esztétikai értékben és tárgyi valóságfeltárásában aligha van -vagy nincs is -a költői életmű mögött. Ez a költői életmű pedig évszázadunk magyar költészetének egyik meghatározó jellemzője. A Nyugat első, korfordulót jelentő nemzedéke -Ady, Babits és körülöttük a legnagyobbak -utáni évtizedekből alighanem csak további évtizedek alatt válik kétségtelenné, kik voltak a legfőbb meghatározók és a legjellemzőbbek. Idővel majd kétségtelen és köztudomású lesz, kik is voltak, akik a legmagasabb fokon képviselték a XX. század második felében a Magyar Parnasszust. Csaknem bizonyos, hogy ezek közé tartozik Vas István is, akire talán majd úgy emlékezik az eljövendő irodalomtörténeti-esztétikai értékelés, hogy nála ötvöződött szerves egységgé a magyar nemzeti hagyomány, a világirodalmi klasszikus távlat és mindaz, amit az avantgárd törekvésekből a logikus elme hasznosítani tud. Talán így vonul be majd klasszikus halhatatlanként tankönyveinkbe is.
Mindezek mellett azonban azt is tudatban kell tartani, hogy leggazdagabb műfordítóink közé tartozik. Az izgatott világirodalmi érdeklődés is, de gyakran a megélhetés szükségletei ösztönözték, hogy irodalmi tevékenységének nagy -talán legnagyobb része -műfordítói munkával teljék el. Verses tolmácsolásainak gyűjteményes kötete, a ,,Hét tenger éneke” korok és égtájak legkülönbözőbb nyelvű és jellegű költőinek kaleidoszkópja. És ami szintúgy nem mellékes: oly formahíven, amennyire csak magyar akusztikai lehetőségek közt azonosulni lehet az idegen ütemekkel és lejtésekkel. -És mennyiségileg ez még a kisebb része az évtizedek munkájának. A betűk számát tekintve a nagyobb mennyiséget a próza- és drámafordítások jelentik. Hiszen ezek jelentik a megélhetést adó napszámos munkát. Ez sem volt azonban alacsonyabb nyelvi-stilisztikai teljesítmény. Regények, történeti művek, filozófiai elmélkedések németből, franciából, angolból és újra meg újra latinból. Az a kezdetek kezdete, a Berzsenyi Dániel Gimnázium, egy életre eljegyzi a betűvetésre méltó embert Cicero, az egyházatyák, Rákóczi Ferenc latin nyelvével. És amivel a nagyközönség találkozik: a színpadon elhangzó drámák, akár versben, akár prózában, többek közt Shakespeare és Schiller. Ők is gyakorta Vas István szavaival szólalnak meg magyarul.

(Magyar Elektronikus Könyvtár)