Bezárhat a füredi műfordítóház

Mit jelent az, amikor egy vietnámi fordító nekilát, leül és egy Ady-verset kezd fordítani az anyanyelvére? El tudják képzelni, milyen az, amikor egy mongol fordító úgy beszél magyar írókról, költőkről, élőkről, holtakról egyaránt, mintha együtt nőttek volna fel? Nyílt levél a kulturális kormányzatnak.

Tisztelt Miniszter Úr, Tisztelt Államtitkár Úr, személyesen nem ismerjük egymást, engedjék hát meg, hogy röviden bemutatkozzam, Pávai Patak Márta vagyok, műfordítói minőségemben fordulok most Önökhöz, elsősorban nem mint a kortárs spanyol irodalom egyik hazai fordítója, hanem mint a magyar-spanyol műfordítói műhely szervezője, amely idén nyáron éppen tízedik alkalommal zajlott le Balatonfüreden. Pillanatnyilag éppen a spanyol fordítóházban dolgozom, Ignacio Martínez de Pisón Mellékutakon című regényét fordítom.

Mielőtt bármit is mondanék, szeretném megkérdezni, tudják-e Önök, kicsoda Hong Nhung Nguyen? Yakimenko Oxana, Karol Wlachowský, Jože Hradil, José Miguel González Trevejo? Vjacseszlav Szereda, Ela Sobolewska, Szava Babić, Adán Kovacsics? Gondolom, nem. Kevesen hallották a nevüket nálunk, még sok nevet felsorolhattam volna közülük, akik a magyar irodalom – nyugodtan mondhatom – szerelmesei. Ők is, ahogy az összes külföldön élő magyar származású vagy nálunk élő külföldi fordító kollégájuk, aki valaha megfordult Balatonfüreden vagy tervezte, hogy egyszer majd ellátogat oda. Se szeri, se száma azoknak a műveknek, amelyeket ők anyanyelvükre lefordítottak életükben, akár együtt, akár külön-külön. Nevük még csak töredéke sem annak a hosszú-hosszú listának, amelyen a füredi Fordítóházban a fennállása óta eltelt idő alatt megfordult fordítókat jegyzik.

Nem tudom, nem is szeretném tudni a háttérkörülményeket, hogy mi vezetett erre a drámai következményeket hozó lépésre, melynek nyomán azt kellett hallanom kétségbeesett kollégámtól, hogy januárban bezárja kapuit a ház, nincs pénz, a minisztérium megvonta a támogatást. Egyvalamit azonban pontosan tudok: amit megspórol ez az ország a balatonfüredi Fordítóházon, az nincs arányban azzal az óriási veszteséggel, amit a hiánya hagyna maga után. Feltételes módban beszélek, mert nem akarom tudomásul venni, hogy nem győz végül a józan értelem.

Tisztelt Miniszter Úr, tisztelt Államtitkár Úr! Gondoljanak csak bele. Vajon miből ismerheti meg a külföld hazánkat, régebbi és közelebbi múltját, aminek máshol tapintható nyoma sincs már talán, mi másból, ha nem az irodalmából? Nem gondolkodtak még el ezen? A történelmet rendre átírja az idő, Jannus Pannonius vagy Csokonai versei, Gyulai Pál félbemaradt Romhányija viszont az idők végezetéig írva marad, és amíg egyetlen ember tud a világon, az akkor is ugyanazt fogja olvasni, még ha idővel mást is ért majd benne. Tisztában vannak Önök vele, mit jelent az, amikor egy vietnámi fordító nekilát, leül és egy Ady-verset kezd fordítani az anyanyelvére? El tudják képzelni, milyen az, amikor egy mongol fordító úgy beszél magyar írókról, élőkről, holtakról egyaránt, mint a legközelebbi barátairól, akiket kiskorától fogva ismer, mintha együtt nőttek volna fel, és mindezt olyan ékes magyarsággal, hogy bárki megirigyelhetné?

Helyrehozhatatlan kárt okoz nekünk, ha ez a ház bezár, nem is akarok belegondolni, csak az jár a fejemben, hogy az egész kulturális költségvetésben elenyésző ez a tétel. Fontolják meg, kérem, mielőtt egy élettől pezsgő szakmai műhelyt halálra ítélnek. A fordítás magányos tevékenység. A fordító számára a fordítóház az egyetlen lehetséges helyszín a szakmai eszmecserére, ezt se feledjék el, nem úgy van, mint a mérnök vagy az ügyvéd esetében, aki nap mint nap bejár irodába, hivatalba, bíróságra, ahol lépten-nyomon találkozik kollégákkal.

Tarazona (Spanyolország), 2012. november 16.
Pávai Patak Márta