SAJTÓKÖZLEMÉNY
A magyar kulturális élet különböző területeinek ismert képviselői nyílt levélben fordultak Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszterhez. Az alkotók, művészek, intézményvezetők, közművelődési szakemberek és országos szakmai, illetve civil szervezetek vezetői arra figyelmeztetnek: a magyar kultúra számos területén mára olyan mértékűvé vált a kiszámíthatatlanság, hogy az nemcsak egyes szervezetek és műhelyek működését, hanem hosszabb távon a kulturális értékteremtés és a közösségi kultúra folytonosságát is veszélyezteti.
Az aláírók (Alapi Tóth Zoltán, Bojár Iván András, Ferenczfi János, Földiák András, Jávori Ferenc Fegya, Kékesi Raymund, Kenese Szilvia, Kocsis András Sándor, Lutter Imre, Pál Gábor, Perintfalvi Rita, Szabó Zoltán Attila és Wiegmann Alfréd) nem kiváltságokat, pozíciókat, vagy egy-egy szervezet számára külön támogatást kérnek. Azt szeretnék elérni, hogy az állam tekintse valódi partnernek azokat, akik évtizedek óta létrehozzák, közvetítik és sok esetben állami közfeladatokat kiegészítve tartják életben a magyar kultúrát.
A nyílt levél szerint a kulturális élet egyik legsúlyosabb problémája a kiszámíthatatlan és számos területen elégtelen finanszírozás. Színházak, irodalmi és művészeti műhelyek, folyóiratok, fesztiválok, közművelődési intézmények, alkotóközösségek és országos szakmai civil szervezetek sokszor néhány hónapos pályázati ciklusoktól és eseti támogatásoktól függnek. Különösen nehéz helyzetben vannak azok a civil szervezetek és öntevékeny művészeti közösségek, amelyek magyar emberek százezreinek biztosítják a kulturális részvétel, a közösséghez tartozás, a művészeti nevelés és a tehetséggondozás lehetőségét.
A kezdeményezők szerint mindez már nem kizárólag a kulturális szakma belügye. Egy évtizedek alatt felépített műhely, folyóirat, fesztivál, intézmény vagy szakmai közösség megszűnésével nem egyszerűen egy szervezet tűnik el: vele együtt szakmai tudás, kapcsolatrendszer, hagyomány, utánpótlás és közösség is elveszhet.
A kultúra életben tartása ezért közügy.
A nyílt levél egyik alapvető állítása, hogy az eseti program- és projekttámogatások nem helyettesíthetik a kulturális intézmények, műhelyek és közfeladatokat ellátó szervezetek stabil működésének biztosítását. Az aláírók többéves finanszírozási ciklusokat, a működési és programtámogatások világos szétválasztását, az országos kulturális civil szervezetek kiszámítható működési finanszírozását, az NKA rendszerének reformját és a szakmai szereplők tényleges bevonását javasolják.
A megszólalás ugyanakkor nem pusztán figyelmeztetés, hanem segítségnyújtási szándék is. A levél mögött különböző világnézetű és szakmai hátterű, jelentős tapasztalattal rendelkező kulturális szereplők állnak, akik tudásukat és munkájukat ajánlják fel egy kiszámíthatóbb és szakmailag megalapozottabb kulturális rendszer kialakításához.
Nem újabb kulturális törésvonalakat szeretnének létrehozni, hanem éppen azok meghaladását. Állandó kulturális konzultatív fórum létrehozását és olyan valódi szakmai párbeszédet kezdeményeznek, amelyben az alkotók, intézmények, országos szakmai szervezetek és kulturális közösségek részt vehetnek az őket érintő döntések előkészítésében.
Az aláírók ezért azt kérik a minisztertől, hogy jelölje ki az érdemi szakmai egyeztetés időpontját, kereteit és felelős kapcsolattartóját. Egyúttal felajánlják tudásukat, tapasztalatukat és munkájukat a kulturális rendszer megújításához.
„A kultúra és társadalmi-szakmai szervezeteinek léte nemzeti ügy, nem politikai kérdés. Fenntartásuk, támogatásuk nem költségvetési teher, sokkal inkább hosszú távú befektetés a nemzet szellemi, közösségi és gazdasági erősítésébe” – fogalmaznak a nyílt levél aláírói.
Nyílt levél Tarr Zoltánhoz, a társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszterhez
Tárgy: a kulturális élet szervezésének és támogatásának megújítása
Tisztelt Miniszter Úr!
Azért fordulunk Önhöz, mert a magyar kulturális élet különböző területein dolgozó alkotóként, művészként, intézményvezetőként, közművelődési szakemberként, pedagógusként, kutatóként, programalkotó értelmiségiként, vagy civil szervezetek vezetőjeként közös felelősséget érzünk a magyar kultúra jelenéért és jövőjéért.
Egy olyan új korszak eljövetelét várjuk és sürgetjük, amelyben a kultúra különböző műhelyei, alkotóközösségei, intézményei és kortárs művészei az értékteremtés és a minőség tekintetében nem egymás riválisai, hanem természetes szövetségesekként tekintenek egymásra. Ehhez értékorientált, átlátható és kiszámítható kulturális rendszerre van szükség, amely maga mögött hagyja a kivételezés, a megosztottság és a politikai alapon történő megkülönböztetés gyakorlatát.
Hisszük, hogy végre lezárható a magyar kulturális élet elmúlt két évtizedét jellemző, a tehetség és a valódi érdemek helyett a politikai lojalitást előtérbe helyező és a támogatásért cserébe azt megkövetelő időszaka. Ehhez azonban nem elegendő új intézményeket létrehozni, vagy régieket átszervezni, hanem valódi szakmai párbeszédre, átlátható döntésekre és kiszámítható működési feltételekre van szükség, amelyet most, amikor egy tárcánál egyesül a kultúra és az azt működtető szakmai társadalmi szervezetek rendszerének kezelése, valóban van esély megteremteni.
Az aláírók névsorából jól látható, hogy kezdeményezésünket politikai szimpátiákon felülemelkedő szakmai és civil megszólalásnak tekintjük. Nem tiltakozni akarunk és nem pozíciókat kérünk, hanem csupán azt szeretnénk, hogy a magyar kultúra jövőjéről szóló döntésekben valódi szerepet kapjanak azok, akik azt nap mint nap létrehozzák, közvetítik és életben tartják.
A magyar kultúra egységes rendszer, és minden lételeme összefügg egymással
A kultúra régi és új produktumai a nemzeti vagyon részét képezik, és közös identitásunk fontos elemeivé válhatnak. A Kárpát-medence magyarságát átszövő hivatásos és amatőr művészeti élet, az irodalom, a könyv- és folyóirat-kiadás, a színház, a film, a zene, a tánc, az előadó-művészet, a képző-, ipar-, fotó- és médiaművészet, a cirkusz és a bábművészet, a népművészet, a kulturális fesztiválok, a közművelődés, a múzeumok, közgyűjtemények és könyvtárak, a kulturális örökségvédelem, a civil szervezetek, valamint a tehetséggondozás és az ifjúsági kultúra mind ugyanannak az ökoszisztémának egymással összefüggő, egymást és a nemzeti identitást erősítő részei.
Ha e rendszer bármely eleme tartósan meggyengül, az egész rendszer sérül. A kultúra ugyanis nem csupán értéket őriz, hanem identitást épít, közösséget szervez, társadalmi és gazdasági értéket teremt, továbbá erősíti a nemzeti önazonosságot.
A magyar kultúra egyik legsúlyosabb problémája ma a kiszámíthatatlan és sok területen elégtelen finanszírozás.
Míg az elmúlt években jelentős, sok milliárdos támogatás jutott az úgynevezett KEKVÁK-nak, a helyi közösségek kulturális életét meghatározó intézmények, műhelyek, alkotók és civil szervezetek százainak jelene és jövője volt bizonytalan a kiszámíthatatlanul érkező pénzügyi források és a szétaprózott pályázati rendszer miatt. A kormány által nemrég közzé tett pályázati térkép jól mutatja, hogy számos esetben alig jutott feladatarányos és kiszámítható mértékű forrás a közművelődésért felelős egyesületek, amatőr művészeti közösségek és civil szervezetek megfelelő működtetésére, infrastrukturális és bérköltségeire. Annak ellenére így volt ez, hogy a versmondók, színjátszók, kórusok, néptáncosok, zenekarok, alkotókörök és más öntevékeny közösségek közfeladatokat ellátva magyar emberek százezreinek biztosítják a kulturális életben való részvételt, a helyi közösségbe való bekapcsolódás lehetőségét, a művészeti nevelést, kompetenciafejlesztést és a tehetséggondozást.
Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy az állam olyan közfeladatokat hagyott a civil szervezetekre és az önkéntesekre, amelyek ellátásához nem biztosítja az alapvető feltételeket, s amelyekhez nem elegendő az eseti és a legtöbb esetben kiszámíthatatlanul érkező projekttámogatás.
A kultúra egyéb alrendszerei a civil szféráéhoz hasonló gondokkal küzdenek
Hasonló problémákkal küzd a színházi és előadó-művészeti élet, az irodalom és a könyvkiadás, a kulturális folyóiratok, a művészeti fesztiválok, valamint a civil fenntartású kulturális intézmények világa is. Ezeket sem lehet néhány hónapos pályázati ciklusokban működtetni. Mivel a projektek támogatása nem helyettesítheti az intézmények, műhelyek és közfeladatot ellátó szervezetek stabil működésének biztosítását, a kulturális életben világosan el kell különíteni a működési és a programfinanszírozást.
A színházi és előadó-művészeti életben a néhány hónapos pályázati ciklusok helyett többéves, szakmai teljesítményre és hozzáférésre épülő finanszírozásra van szükség. Mindemellett meg kell erősíteni a független műhelyeket és befogadóhelyeket, a vidéki és határon túli magyar színházi kultúrát, a magyar kulturális hagyományban nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő fontosságú versmondó előadóművészetet, s a hosszú távú megbízható működés érdekében újra kell építeni a fiatal alkotók pályára lépésének és tehetséggondozásának rendszerét.
Az irodalmi életet alkotó és működtető kulturális folyóiratok, szerkesztőségek, kiadók és egyéb szellemi műhelyek megfelelő működésükhöz ugyancsak szükség van parlamenti ciklusokon átívelő módon kiszámítható működési finanszírozásra. A jövő érdekében elengedhetetlen az elsőkönyves és fiatal szerzők, a műfordítás és a magyar művek külföldi megjelenésének támogatása, továbbá a könyvtári beszerzési programok megerősítése. Az állam feladata nem egyetlen kulturális tér és kánon kijelölése, hanem annak biztosítása, hogy az értékes művek megszülethessenek és eljuthassanak az olvasókhoz.
Az alkotók (színészek, előadóművészek, más színházi szakemberek, írók, költők, műfordítók, szerkesztők, artisták, képző- és iparművészek stb.) nyugdíj- és életjáradék-rendszerét ugyancsak szükséges felülvizsgálni és korrigálni.
A művészeti fesztiválok támogatása esetében valós szakmai alapokon nyugvó minősítő rendszerben egyértelműen el kell különíteni a kereskedelmi tömegrendezvényeket azoktól, amelyek művészeti értéket teremtenek, tehetségeket mutatnak be, vagy hagyományt őriznek. Utóbbiak számára kiszámítható középtávú finanszírozás, állami támogatás szükséges.
Külön figyelmet érdemelnek a művelődési házak és egyéb kulturális közösségi terek, különösen a civil fenntartású intézmények. Az állami szerepvállalás részeként az önkormányzatoknak biztosított normatív támogatás a házak rezsiköltségeit is nehezen fedezi. A civil fenntartású terek pedig semmilyen normatívára nem számíthatnak, és a második világháborút követő társadalmi és politikai változások következtében megszűnt magánmecenatúra rendszere máig nem tudott újjáépülni. A TAO, valamint a vállalati adófelajánlások jelenlegi rendszere sem pótolja az állami működési finanszírozás hiányát.
Összegzésképpen elmondható, hogy a meglévő pályázati rendszer túlságosan szétaprózódott, és a rendelkezésre álló támogatási keretek – például egyes NKA-kollégiumok szükségesnél kisebb költségvetési keretei – a feladatok országos, illetve Kárpát-medencei nagyságrendjéhez képest kirívóan alacsony összegeket biztosítanak. A pályázatok jellemzően projektek és programok megvalósítását támogatják, a működési költségekre és az intézmények fenntartására azonban nem biztosítanak megfelelő forrást.
Valódi partnerséget kérünk
A Kárpát-medencei magyarság kulturális életének felvirágoztatásához határokon átívelő szakmai fórumra van szükség, átlátható szakmai és társadalmi kontroll mellett, az érintett régiók és szakterületek képviseletével és döntéshozatalba való bevonásával. Éppen ezért kérjük egy állandó szakmai fórum felállítását és működtetését, amelyben az érintett alkotók, intézmények, országos hatáskörű szakmai szervezetek és minden jelentős munkát végző kulturális közösség érdemi módon vehet részt a kulturális szektort érintő döntések előkészítésében.
Szükség van mindezért egy olyan kulturális reformra,
amely nem újabb intézményeket bont le, hanem a meglévő szakmai tudást és intézményi memóriát használja fel. Ennek érdekében elengedhetetlennek tartjuk
- az önkormányzatok kulturális és közművelődési normatívájának érdemi növelését;
- az országos kulturális civil szervezetek normatív működési finanszírozásának megteremtését;
- a működési és programfinanszírozás világos szétválasztását;
- többéves finanszírozási ciklusok és területspecifikus működési alapok létrehozását;
- a Nemzeti Kulturális Alap szakmai és finanszírozási reformját, a kollégiumok megújítását;
- a kulturális életpályamodell kidolgozását, a művészek életjáradék-rendszerének korrekcióját;
- a közmédia kulturális feladatrendszerének elvégzését, hogy már bizonyított kulturális műsoroknak teret adjon, és bemutassa a kulturális műhelyek tevékenységét és eredményeit, ideértve azokat az alkotókat és alkotóközösségeket, amelyek nem az úgynevezett fősodorhoz tartoznak;
- a szakmai szervezetek és a bizonyított szakemberek megkeresését, érdemi, valós bevonását minden jelentős kulturális döntés előkészítésébe;
- állandó kulturális konzultatív fórum létrehozását;
- a támogatásokkal kapcsolatos döntésekben résztvevők és a döntéseket előkészítők rotációját, az összeférhetetlenségi szabályok szigorítását, a támogatási döntések szakmai indokainak nyilvánosságát és a politikai befolyás csökkentését;
- a kulturális intézmények, az állami döntéshozatal élére a szakmai szervezetekkel történő érdemi párbeszéd és javaslattétel után nevezzenek ki vezetőket, és ne személyes ismeretségek vagy személyzeti tanácsadó cégek javaslatai alapján;
- a tehetségkutatás, a tehetséggondozás és a kulturális utánpótlás országos rendszerének megerősítését;
- továbbá a TAO korrigált formában való visszaállítását és a kulturális szereplők által elérhetővé tételét, indokolt, százalékos plafonnal.
Mindehhez szakmai megerősítésre, hiteles vezetőkre, stratégiai szemléletre, a szakmai szervezetek és a szakemberek alkalmazására és döntéshozatalba való bevonására, valamint kiszámítható működésre van szükség, nem pedig újabb szerkezeti bizonytalanságra és a múlt eltörlésére. A kulturális intézményrendszer megújítása semmiképp sem jelentheti annak újabb felszámolását.
Nem elég feltárni a múlt hibáit, hanem azokat meghaladva és kijavítva építkezni is kell. A kulturális kormányzat sikerét történelmi távlatokból szemlélve végül nem a felülvizsgált korábbi döntések száma méri majd. A mérce az, sikerül-e olyan rendszert teremtenie, amelyben az alkotók alkothatnak, az intézmények tervezhetnek, a civil szervezetek működhetnek, a közösségek és a nemzet tagjai pedig hozzáférhetnek a magyar kultúra értékeihez.
A kultúra és társadalmi-szakmai szervezeteinek léte nemzeti ügy, nem politikai kérdés. Fenntartásuk, támogatásuk nem költségvetési teher, sokkal inkább hosszú távú befektetés a nemzet szellemi, közösségi és gazdasági erősítésébe. Ezért kérjük Önt, hogy a kulturális kormányzás következő időszakát tegye a partnerség, a szakmai párbeszéd és a kiszámítható fejlődés időszakává. Készen állunk arra, hogy tudásunkkal, tapasztalatunkkal és munkánkkal segítsük ezt a folyamatot.
Mivel hiszünk benne, hogy a magyar kultúra jövője nem egymás legyőzésében, hanem egymás megerősítésében rejlik, amihez párbeszédre van szükség a politikai döntéshozók és a kulturális élet szereplői közt, kérjük, hogy jelölje ki az érdemi szakmai egyeztetés időpontját, kereteit és felelős kapcsolattartóját.
Budapest, 2026. augusztus 31.
Tisztelettel:
- Alapi Tóth Zoltán rendező, drámapedagógus (az Apollo Kulturális Egyesület elnöke, az Országos Diákszínjátszó Egyesület volt elnöke)
- Bojár Iván András művészettörténész, építészkritikus, író
- Ferenczfi János író, költő, szerkesztő (a hetedik.com alapítója, a Hetedik Kulturális Egyesület elnöke)
- Földiák András népművelő (a Magyar Művelődési Társaság elnöke, a Magyar Művelődési Intézet és az Almássy téri Szabadidőközpont volt igazgatója, az MNE, a KKDSZ és a SZEF volt elnöke)
- Jávori Ferenc Fegya zeneszerző, előadóművész (a Budapest Klezmer Band alapítója)
- Kékesi Raymund történész, jogász, közíró, nemzetpolitikai szakértő
- Kenese Szilvia közgazdász, könyvtáros, kulturális szakértő (a Területi Művelődési Intézmények Egyesületének elnöke)
- Kocsis András Sándor könyvkiadó, szociológus (a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése volt elnöke, a Kossuth Kiadói Csoport korábbi igazgatója, a KAS Kiadó tulajdonosa)
- Lutter Imre előadóművész, költő, műsorvezető, kulturális szakember (a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke, a Bujtor István Filmfesztivál igazgatója)
- Pál Gábor producer, kulturális szakember (a VOKE Vasutas Zene- és Képzőművészeti Iskola Igazgatótanácsának elnöke)
- Perintfalvi Rita teológus, közgondolkodó, kulturális szakember
- Szabó Zoltán Attila író, költő, művelődésszervező, dokumentumfilm-rendező (a Nyugat Plusz alapító főszerkesztője)
- Wiegmann Alfréd rendező, irodalmár, televíziós szerkesztő (az Első Magyar Versszínház igazgatója, a Szkéné egykori vezetője)
