Hírek
190 éve született Petőfi
1823. január 1-jén született Petőfi Sándor, a magyar költészet világszinten legismertebb alakja. 1849-ben a segesvári csatában esett el, de az eltelt másfél évszázad ellenére is sok legenda övezi halálát. És persze viszonyát Szendrey Júliával.
Németh G. Béla így írt róla: “Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában.”
Ötévesen kezdte tanulmányait, több település összesen kilenc iskolájában tanult változó eredménnyel, szépírásból, a magyar, a latin és a német nyelvből, rajzból azonban mindenütt kitűnt. Kamaszként a színház bűvöletébe került, 1844-ig volt vándorszínész a Dunántúlon, statiszta a Pesti Magyar Színházban, fellépett Kecskeméten, Debrecenben és az Érmelléken. Közben katonáskodott is Sopronban, Grazban és Zágrábban, de gyenge egészsége miatt leszerelték.
1841-42-ben a pápai kollégiumban tanult, itt lett életre szóló barátja Jókai Mór, innen küldte el első verseit Bajza Józsefhez, az Athenaeum szerkesztőjéhez. E folyóiratban jelent meg 1842-ben A borozó című költeménye, Petrovics Sándor aláírással, Petőfivé csak néhány hónap múltán, a Hazámban című versével vált. A nyomortól legtöbbször a barátok, ismerősök mentették meg, élt másolásból, francia és angol fordításokból. 1844-ben Vörösmarty támogatta versei megjelenését, és ő ajánlotta be a Pesti Divatlaphoz is, amelynek Petőfi segédszerkesztője lett.
1844-ben jelent meg a romantikus hőseposzt parodizáló A helység kalapácsa, 1845-ben a János vitéz, az új népi hőst megteremtő verses meséje. 1845-46-ban rövid válságidőszak következett be életében: szerelmi csalódások érték, a konzervatív kritika támadta, megélhetési nehézségei voltak. Mindez költészetének elkomorodását hozta, erre utal Felhők ciklusa, A hóhér kötele című regénye, valamint a Tigris és hiéna című drámája.
Az 1847-es esztendő az Arany Jánossal kötött szoros barátság és az Összes Költeményei megjelenésének éve volt. Az 1848-ban Európán végigsöprő forradalmi hullám, amely márciusban Pestet és Budát is elérte, a szabadság, a függetlenség, a demokrácia és az egyenlőség eszméit magáénak valló Petőfit is magával ragadta, megszületett a Nemzeti dal, amelyet a liberálisok és radikálisok is programversként fogadtak.
Politikusnak azonban Petőfi nem vált be, radikalizmusa miatt elszigetelődött, és a szabadszállási képviselőválasztáson is elbukott. Az értetlenség, az elzárkózás miatti keserűsége Az apostol című önéletrajzi ihletésű elbeszélő költeményében jelent meg. 1848 októberétől katonáskodott, százados, majd 1849 májusától őrnagy volt. Közben 1848 decemberében megszületett Zoltán fia. 1849 januárjától Bem seregében szolgált Erdélyben, a július 31-i segesvári ütközetben esett el, halálának pontos körülményei máig nem tisztázottak.
Szendrey Júlia és Petőfi (Fotó: helyitema.hu)
Petőfi a nép nyelvét emelte be a magyar költészetbe, közérthetően, egyszerűen szólt mindenkihez, a formai tökélynél fontosabbnak tartotta mondandójának, gondolatainak hiteles megfogalmazását. Műveiből számtalan feldolgozás készült, élete filmek, regények, színművek ihletőjévé vált, emlékét, nevét számos közintézmény őrzi, szobra áll több magyarországi városon kívül Pozsonyban, Marosvásárhelyen, Ungváron, valamint Pekingben és Sanghajban is.
Érdekes kontextusba helyezik Petőfit, a magánembert Börcsök Mária és Nyáry Krisztián nemrég megjelent könyveikben. Nyáry Krisztián például az alábbit mondja mítoszokat döntögető írásában a költő kapcsán: “Nem értem, miért kell szerencsétlen hatodikos-hetedikes gyereknek megtanulni azt, hogy hány kilométert kellett gyalogolnia Petőfinek a pápai líceumba, mikor simán ki lehetne választani olyan életrajzi elemeket is, melyek valóban mondanak is valamit a diákoknak. Azt sem hiszem, hogy Petőfi szerelmi költészete kevésbé lenne érdekes számunkra, ha kiderülne, hogy rövidke házassága alatt sem Szendrey Júlia volt az egyetlen nő az életében. Ezeket a kanonizált életrajzokat ráadásul pont abban az életszakaszban kapjuk, amikor eldől az irodalomhoz való viszonyunk, hogy fogunk-e olvasni felnőttként vagy sem. És a tankönyvek többsége szerintem nem teszi valami vonzóvá íróinkat.”
Petőfi Sándor: A XIX. század költői
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!
Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell.
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.
(Pest, 1847. január.)
(forrás: Hirado.hu)