Velünk lehetne még Nagy László

Míg élt, tetszeleghetett volna a költőfejedelem szerepében, ám ő inkább versben bujdosó haramiának vallotta magát. A hetvenes években talán a legnépszerűbb magyar költő volt, legismertebb költeményét, a Ki viszi át a szerelmet címűt beválasztották a 12 legszebb magyar vers közé. Kilencvenéves lenne Nagy László.

Gyermekévek

1925. július 17-én született Felsőiszkázon- legalábbis az anyakönyvi kivonat szerint, a családi emlékezet más dátumot őrzött meg:

„Születésem napját nem tudom. Míg otthon éltem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Később anyakönyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17-ét jegyezte. Papír szerint 1925. július 17-én születtem Felsőiszkázon, Veszprém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem. Anyám a kamrát, padlást sározta-sikálta az új gabonának. Hordta a magasba a nehéz agyagot, kínlódta át magát a gerendákon. Úgy elfáradt, hogy szerinte a szüléshez nem maradt ereje. Vállam is igen széles volt, ezért jöttem nehezen a világra. Sok vért vesztett, s ha nincs a jó bába néni, már akkor meghalok. Kínjáért hálaképpen jó gyerek voltam, míg lábra nem álltam.”

Két nővér után érkezett; őt csak 13 évvel később követte öccse, a szintén költővé lett Ágh István. Ősei generációkra visszamenőleg Veszprém megyei parasztok: apja, Nagy Béla a lobbanékony természetű egykori katona 34 évesen veszi feleségül az ötgyerekes családból származó, alig tizenhét éves Vas Erzsébetet. Az anya színjeles diák volt az elemi iskolában, tanult volna tovább is, de a család anyagi helyzete ezt nem tette lehetővé. Inkább férjhez ment, és ambícióit a gyerekeiben éltette tovább, akiknek felsőbb iskolákba küldéséért mindent elkövetett, mondván: „Ha már földünk s mindenünk a Banké, a jövőnk ne legyen azé.” A megjegyzésből kiderül: a család adósságoktól fenyegetve, olykor jobb, máskor nehéz körülmények között élt, ám a céltudatos anyának valahogy mégis sikerült kijárnia, hogy a gyerekek Pápán tanulhassanak: az özvegy nagymamának szereztek szoba-konyhás lakást a városban, nála lakott László a nővéreivel és az unokatestvéreivel együtt a polgári és a középiskola évei alatt. Nem szerette Pápát, hazavágyott Iszkáz tündérországába. Pedig nem minden falusi emléke jó: sokat kellett segítenie a földmunkákban, hirtelen haragú apja többször megverte, ráadásul az egész életét megnyomorító betegségét is itt szerezte, mégis, Nagy László számára Iszkáz mindig a nagybetűs Otthon maradt – minden, a későbbi pályája szempontjából lényeges élmény itt érte.

A falu babonákkal keveredő katolicizmusa és ősköltészete – a fonóban hallott dalok, balladák – észrevétlenül alapozták meg verseszményét, a folyamatos fúrás-faragás (melyhez minden falusi fiúnak érteni kellett valamennyire) pedig kézügyességét és képzőművészi ambícióit fejlesztette. Ez utóbbihoz az anya is hozzájárult, aki szintén ügyes kezű volt: sokszor szórakoztatta kisfiát azzal, hogy egy palatáblára lovakat rajzolt neki. Valószínűleg innen eredeztethető Nagy László lovakhoz való vonzódása, mely később költészetében is nagy hangsúlyt kapott. Valószínűleg emiatt terjesztették el egyesek azt a legendát, mely szerint a költő lába egy megvadult mén miatt sérült meg. Ez azonban nem igaz: Nagy László betegségét csontvelőgyulladás okozta, melyből csak csodával határos módon tudott felépülni, miután kis híján levágták a lábát. Az orvosok is elámultak, hogy a tízéves fiú átvészelte a kórt, mely „egy bivalyt megdöglesztett volna”, ám hiába szaladgált néhány hét múlva újra a mezőkön, a gyors gyógyulásnak később meglett a böjtje – a költő visszaesett, és többé nem tudta kifeszíteni a bal lábát, élete végéig járógéppel kellett járnia. 1944-ben ez a járógép mentette meg a bevonulástól: bár sok szörnyűséget kellett átélnie, amikor Iszkázt is elérte a front, a falusi fiúk nagy részétől eltérően legalább életben maradt.

Fényes szellők igézetében

A pápai középiskolát már a háború után fejezte be: ekkor az Iparművészetire felvételizett, méghozzá sikeresen. Fel is költözött Pestre, eleinte azonban nem volt hol laknia, hiszen albérletre nem tellett a családnak. Szerencsére éppen ekkor kezdett szerveződni a népi kollégiumok hálózata, ahol a Nagy Lászlóhoz hasonló, faluról felkerült szegény fiataloknak biztosítottak lakhatást. A költő több ilyen diákotthonban is lakott (elsőként a Dózsa György Nép Kollégiumban), s bár maguk a szállások többnyire nyomorúságos, rossz állapotban lévő épületek voltak, a bennük uralkodó optimista közhangulat őt is magával ragadta. A népi kollégiumokban lakó fiatalok a „fényes szellők nemzedékének” nevezték magukat és hittek abban, hogy a régi rossz helyén egy új, jobb világ épül majd. Nagy László pedig (új barátaihoz, köztük a később „irodalmi ikercsillagaként” emlegetett Juhász Ferenchez hasonlóan) aktív részese akart lenni ennek a világnak, méghozzá többé már nem képzőművészként, hanem költőként.

„Mikor én megmondtam anyámnak, hogy költő leszek, akkor már én megjelenő költő voltam, tudniillik még festőnövendék koromban megjelentek verseim. És ősszel, ahogy a sarjút gyűjtöttük, mondtam anyámnak, hogy most eldöntöttem már, hogy költő leszek, és ezentúl már nem a Képzőművészeti Főiskolára járok, hanem a bölcsészkarra. Ő azt mondta, hogy a költőnek nem is kell tanulni, azok csak úgy teremnek, mint Petőfi Sándor ugyebár, és ezek a költők szerencsétlen emberek, járják a világot, csavarognak, szegények, és elesnek a csatában. Hát ilyen sorsot nem kívánt nekem, noha ő nagyon szerette a verseket. De nem voltak büszkék rám, egyáltalán, abban az időben. (…) Úgy láttam, hogy a vers mozgékonyabb, hogy teret és érzést és történelmet néhány mozdulattal is megörökíthet. Ilyen gondolattal szegődtem a vershez végérvényesen. Akkor, 1948-ban, a történelmi sorsfordulón és olyan hittel, hogy a hétszáz éves magyar költészet álmai valósulnak meg a társadalomban.”

Az álmok persze nem valósultak meg, de Nagy László ezt csak évekkel később vette észre. Ekkorra már megjelent két verseskötete, az 1949-es Tűnj el, fájás és az 1951-es A tüzér és a rozs, tele olyan című versekkel, mint az Agitátor, a Hazaárulókról, vagy éppen az Ének a Vörös Hadseregről. Később nem vállalta ezeket a köteteket – nem is annyira a politikai meggyőződést szégyellte, mint inkább a rossz verseket. „Azt hittük, a költészet egyenlő a filozófiával és a napi politikai problémákkal” – ismerte el egy későbbi interjúban. Egy-egy szép sor, kép azért már ezekben a költeményekben is felcsillant – sajnos a kritikusok nem ezeket, hanem a sematikus darabokat dicsérték, és még erőteljesebb politikai hitvallásra biztatták a költőt.

Az elkerülhetetlen kiábrándulást késleltette, hogy Nagy László az ötvenes évek elején bolgár ösztöndíjat kapott, és másfél évig lakott Szófiában. Az ország nagy hatással volt rá, később is gyakran visszatért oda: 1964-ben például egy ottani élmény alapján írta meg leghíresebb hosszúversét, a Menyegzőt. Az ösztöndíj ideje alatt fordított, többnyire bolgár folklórszövegeket. Mikor 1951-ben hazatért, fordításait homályos ideológiai okokra hivatkozva nem voltak hajlandók kiadni. Mivel állást sem kapott, néhány hónapnyi budapesti tengődés után egy időre hazaköltözött Iszkázra. Ott pedig rá kellett döbbennie, hogy a szép eszmék, melyekben hitt, a valóságban szörnyszülött formában valósultak meg.

Krónika-töredék

Ilyen időről soha
nem csikorogtak atyák
a holnap kölkeinek
ilyen időről magam
vérhólyag-ajkú diák
dadoghatnék de kinek

Deres majális – a kiábrándulás évei

A falu megszenvedte az erőszakos szövetkezetesítést, a kuláklistákat, a terménybeszolgáltatásokat. „Ki akarják vágni a balatoni szőlőket, hogy a helyükre citrom- és narancsfákat ültessenek!” – fogadta a méltatlankodó apa a fiát, aki kénytelen volt szembesülni a rendszer visszásságaival.

„Kezdetben naivan hittem, hogy bennem a hiba, s kiderült, hogy kint, a valóságban. Kezdetben mégis, nem a felső vezetést hibáztattam, nem hihettem, hogy elárulva a forradalom, ami éltetett ifjúságomban. Jártam szülőhelyemre, vártak panasszal, észbontóan tragikomikus helyzetet láttam, meggyalázott embereket s néptől idegen erőket. Az 56-os nemzeti tragédia ekkor kezdődött.”

A Szabad Nép külföldi rovatához felajánlott állást már nem fogadta el. Elkezdett kiábrándult verseket írni (például: Gyöngyszoknya) melyeket a lapok persze nem fogadtak el. Fordításokból élt, egy ideig dolgozott a Kisdobos nevű gyereklapnál is, ahol barátja, Zelk Zoltán szerzett neki állást. Versei egyre látomásosabbak, egyre egyénibbek lettek. Elveszítette forradalmi hitét, de közben megtalálta a saját hangját.

1952-ben megnősült. Felesége, Szécsi Margit költőnő élete egyetlen nagy szerelme volt, 26 boldog évig éltek együtt. Margit pestszentlőrinci munkáscsaládból származott és fiatal éveit éppen annyi pályamódosítás és viszontagság jellemezte, mint Nagy Lászlóét. Közös életük sem a kényelem és a nyugalom jegyében indult: többnyire olcsó albérletekben tengődtek, és sokszor még azt sem tudták megoldani, hogy együtt lakhassanak. Az asszony egy ízben például Pécsett kapott állást: várandós létére egy dohos pincében kellett meghúznia magát, itt szerezte azt a tüdőbetegséget is, mely aztán egész későbbi életét megkeserítette. Nagy László ekkor éppen Bulgáriában volt; a repülőgép, amivel haza kellett volna jönnie, lezuhant. Szécsi Margit már el is siratta a férjét, amikor kiderült: a költő él, mert csodával határos módon lekéste a szerencsétlenül járt gépet. Nem sokkal később megszületett egyetlen fiuk, Nagy András, aki felnőttként – apja nyomdokaiba lépve – elismert grafikus lett, szülei több verseskötetének a borítóját is ő tervezte.

A házaspár figyelemmel kísérte az 1956-os eseményeket, ám nem vállaltak aktív szerepet azokban. Nagy László így emlékszik:

„A tragédia előtti mozgalomban tán csak verseim vettek részt. Személyem vonakodott, mert glédába kerültem volna sokakkal, akik verseimért még nemrég rám fintorogtak és üldöztek is: a másodszori átnyergelőkkel, akik majd harmadszor is átnyergelnek. Tisztelet és becsület néhány kivételnek… A fegyverek idején s utána is lefoglalt feleségem betegsége, majd tüdővérzése. Kétfelől értek olyan csapások, hogy még jobban megőszültem. Margitot, mert rosszul kezelték, válságos állapotban kihoztam a kórházból, otthon meggyógyítottuk. Pénzt küldött Kossuth-díjából Németh László, aki előtte és utána is megbecsült írásaiban. A Kisdobos-t mivel otthagytam, fordítani kezdtem.”

1957-ben addig kiadatlan, illetve új verseivel megjelenik gyűjteményes kötete, a Deres majális, melyben már egy egészen más Nagy László szólal meg, mint az első kötetekben. Bár sok kritikus fanyalogva fogadta a gyűjteményt, hiszen túlságosan szimbolikusnak s a valóságtól elrugaszkodottnak találták, szép számmal akadtak olyanok is, akik felismerték költői nagyságát. Új korszak kezdődött az életében: érett költő lett.

Versben bujdosó haramia – a pálya csúcsán

1959-ben az Élet és Irodalom képszerkesztőjeként kap állást: ez a munka végre biztosítja számára azt a folyamatos, biztos megélhetést, ami addig általában hiányzott az életéből. A hatvanas években fokozatosan válik egyre szélesebb körökben elismertté. 1963-ban jelenik meg Himnusz minden időben című kötete, benne olyan versekkel, mint a Ki viszi át a szerelmet, a címadó vers vagy a Tűz című darab. 1966-ban megkapja a Kossuth-díjat. Népszerűsége ekkor már tagadhatatlan, ezért aktívabb irodalmi szerepvállalásra kényszerül: megnyitókra, felolvasásokra hívják, sok interjú készül vele. Nyilatkozataiból, csakúgy, mint verseiből, egy határozott erkölcsi meggyőződéssel rendelkező, a hazáért, a világért és a természetért aggódó ember képe bontakozik ki. Bár csodálói körében nyugodtan tetszeleghetett volna a nagy írófejedelem szerepében is, nem tett így: nem is nagyon szeretett nyilatkozni, barátai is alapvetően csendes, halk szavú, finom humorú embernek ismerték. Bár külsejére rányomta a bélyegét a járógép, erős fizikumú, széles vállú férfi volt, szép, de karakteres arccal. Nem szívesen viselt öltönyt, nyakkendőt – ha tehette, inkább farmernadrágban, ingben járt. Derekán gyakran viselte ifjúkori csődöre fékszárát.

1973-ban jelent meg a Versben bujdosó című kötete, amit néhány nap alatt elkapkodtak. 1975-ben, ötvenedik születésnapja alkalmából nagy ünnepségeket tartottak, a lapokban tematikus összeállítások jelentek meg, sok költőtárs hozzá írt verseivel kiegészítve. Ünnepi kiadásban kiadták egész addigi munkásságát is.

versben bujdosó haramia vagy,
az vagy: mert égi és földi körök
lángolnak s hamuként lehull a madár,
mert gyászban megtébolyodva forog
aki a kereket hozta világra
és sír a propelleres juharfa-mag,
mi lett a róla-vett ős-ideából,
s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők
nyílnak: a halál margarétái
s bezárul a lét – mert az áldás is zagyva
ha manna és puskapor keveredik,
mert fénykaszáknak fordítva hátat
megrémült kisded az anyai kaput
üti ököllel, s döbbenetükben
futnának a fehérje-láncolatok
óriás hegygerinc-csordái vissza
elbújni a bátor, pici ős-sejtbe,
vissza a fölgyujtott holdak alatt –
versben bujdosó haramia vagy,
moha-csizma rajtad és hangya-telep
és izzasz a nyugtalanság mérgeitől
és ítélsz a hűség tövisei közt
és holtig a hűségtől nem menekülsz,
versben bujdosó haramia vagy,
kesztyűdet: ötujjú liliomodat
kidobod a szimatoló ebek elé,
vallatják, szivárog belőle a vér.

(Versben bujdosó, részlet)

Jönnek a harangok értem

A siker éveiben a költő túlhajszolta magát: nappal író-olvasó találkozókra, felolvasásokra, szerkesztőségi programokra járt, éjszaka pedig írt vagy éppen festett. Közben rengeteget cigarettázott, és gyakran panaszkodott gyomor- és szívfájdalmakra. Még csak ötvenes éveiben járt, de már tudta, érezte, hogy közel a vég. Mi sem tanúsítja ezt jobban, mint utolsó kötetének címe: Jönnek a harangok értem. A kötetet még ő rendezte sajtó alá és ő is korrektúrázta, a kiadását viszont már nem élhette meg: 1978 januárjában 52 évesen szívrohamban meghalt. Halála sokként érte a magyar kulturális életet: a lapokban számtalan nekrológ és csaknem száz búcsúvers jelent meg a tiszteletére, a posztumusz kiadott Jönnek a harangok értem pedig a könyvhét legnagyobb sikere lett. A kötet utolsó, címadó szövegverse ezekkel a sorokkal zárul:

“Megmossa anyám hajamat – utoljára mossa – nyárfahamuból készült lúgban, hogy majd ezüstben zengjen az én fejem is, mint bozontja az ezüstnyárfának. Kivasalja ingemet is utoljára, és búcsúzom immár. Agyő, ti őszi legyekkel bundás legbelső részek, ti istálló- és konyhafalak. Megyek már az iskolák boltívein is túlra, országútnál is hosszabb kova-szagu útra… ma-rína ga-mínafa… Elejtem a verset. Majd jöjjetek el értem, harangok.”

(forrás: könyves blog,
alsó kép: Tiszatáj online)