A három fordulós verseny döntőjében 46 versmondó adta elő Váci Mihály különböző korszakaiból származó költeményeit, valamennyi korosztályt képviselve. Az 1924-ben született nyíregyházi Kossuth-díjas költő, műfordító egész életét a halál árnyékában töltötte: gyermekkorától tüdőbaj, később fertőző vesebetegség nehezítette mindennapjait. A kezdetben egy tanyasi iskolában tanító szerző az irodalmi közéletben 1949-től vett részt aktívan, amikor Budapestre került a Tankönyvkiadó szerkesztőségébe.
Verseivel előbb kritikákat, mintsem sikereket halmozott. Illyés Gyula támogatta, aki nem tévedett: az országos elismertséget Mindenütt otthon c. kötete meg is hozta. Bár a szocialista rendszer kegyeltjének mondták sokan, verseinek közel harmada meg sem jelenhetett. Tény, hogy kultusz épült költészete köré. Az otthon és a család, a szerelem, az öregedés, vagy az emberiség és az egyén jövője mellett a társadalmi kérdések foglalkoztatták. Verseit gyakran táplálja indulat. Mint a Még nem elég! címűt is, amely napjainkban újra aktuálissá vált. Ilyen az, amikor egy harmonikus lélek felháborodik a valóság diszharmóniáin, megbélyegezve azt, ami embertelen.
Emellett a vers mellett kétszer is elhangzott a Szelíden, mint a szél című költemény is, mint ahogy a szerelmes, a magyar tájat, tájkultúrát képviselő, a társadalmi szerepvállalás tekintetében élen járó szerző aspektusai is megjelentek.
„Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg – nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.”
(VáciMihály: Szelíden, mint a szél)