Találkozás R.M. Hitvesével

Amikor megérkezünk a 13. kerületi Pozsonyi út 1. számú házba, az a pozitív félelemérzet, az a lámpaláz vesz erőt rajtam, ami még kisiskolás koromban, egy-egy versmondó verseny előtti fellépésen volt bennem. Radnóti Miklós Hitevésével találkozom.

Lutter Imre emlékezése

Hárman vagyunk: Kiss László, Pintér Tibor édesanyja és én. Megnyomjuk a kapucsengőt. Az ajtó kinyílik és a lépcsőházban megpillantom a postaládát, amin ez a név szerepel: “Radnóti Miklósné”. Könnybe lábad a szemem. Felbandukolunk a lépcsőn, az ajtó már nyitva áll, rajta újabb névtábla: “Dr. Radnóti Miklós”. Utoljára akkor éreztem így magam, amikor Ady csucsai házába mentem Erdélyben. Igaz, ott Goga Emlékmúzeum volt kiírva, de ez cseppet sem zavart. Az a párás, ködbe burkolózó hegyes táj, a kilincs, amit előttem valamikor Ady Endre és az Ő múzsája, Csinszka fogott, az a túlvilági csend nekem megidézte a költőt…

Fifi néni gondozója fogad bennünket. Beinvitál. Az előtéri étkező mögötti szobában, az asztal mellett már ott ül és vár bennünket Radnóti Miklós szerelme, felesége, múzsája, özvegye, Gyarmati Fanni. Mintha csak egyszerre pillantanám volna meg a fényképekről jól ismert tiszta arcot, és két évvel azelőtt elment Nagymamámat. Könnybe lábad a szemem. Érdekes, hogy a kötet, amit hoztam magammal, s amelynek címlapján Radnótival közösen szerepelnek, azon pont úgy néz ki, mint nagyjából 75-80 évvel ezelőtt, csak most fehér sísapka helyett a haja fehér. De minden vonása, a mosolya, az a különös báj, a ráncok nélkül is sokat rejtő arc, az a mérhetetlen intelligencia és műveltség – egyértelművé válik, így konkretizálódik Radnóti Múzsája előttem.

Ő fel akar állni. Mellette a járókerete, de nem érdekli. Mi pedig nem engedjük, inkább odalépünk Hozzá. Kezet csókolok neki. Kéri, üljünk le.

Hogy vagy ott elhelyezkedve? – érdeklődik.
Köszönöm, tökéletes Fifi néni! – mondom.
Itt jobb lenne! – mutat a kályha melletti fotelre.
De ott nagyon meleg van – felelem, és Fifi néni nevet:
Azt a jó meleget nem becsülitek! Pedig milyen jó is a meleg…

Megtudjuk, hogy dormeo párna teszi kényelmesebbé a fotelt, amiben ül, jó ideje ez védi a derekát. Beszélgetni kezdünk. Nekem ezer kérdésem volna, de a témát többnyire ő adja. Megkínál sznekkel, ami a kedvence, kispoharak előkészítve, ha egy stampedlit elfogadnánk, de én kocsival érkeztem, ezért nem ihatok, udvariasan megköszönöm. Most Ő is csak kávézik. Pontos napirendje van: reggel fekete, a kávé mellé elszív egy cigarettát, és mondja: napi három cigarettát szív összesen, annak idején pedig, amikor férje még élt és erős dohányos volt, nem jutott mindkettejüknek cigarettára, így aztán sokat nem szívott korábban sem. Minden nap tájékozódik, az irodalom szerves része az életének, sétálgat a lakásban, telefonon beszél költőkkel, vagyis aktívan él.

Aztán átadunk neki egy szál virágot, a kedvencét – érezhető a nyílt és őszinte öröm – , majd a Radnóti-díjat. Úristen – szinte belém vág a felismerés -, én adom át Gyarmati Fanninak a Radnóti-díjat? Amit a férjéről, a Szerelméről neveztek el? Amit pár nappal azelőtt én is átvehettem? Harmincöt éves vagyok, előttem ül a százéves, kortalan Fanni, aki annyi költészeti kincs ihletője és egyben őrzője… Megnézegeti, beszélgetünk a díjról, a plakettről, majd Radnótiról. Mindenre kíváncsi vagyok, ami vele és Radnótival történt, de nem tudom, hogy kérdezzek róla, olyan bután hangzik, ha azt mondom csak, Radnóti, idegenül, ha úgy hívom, a költő, vagy Radnóti Miklós, aztán feloldódik a dilemma: Miklós bácsiként kezdi emlegetni, így én is Miklós bácsizhatom. Pontos és emberközeli képet kapok egy olyan költőről, aki a versei, naplójegyzetei révén a fejemben él, s akinek a Hitvessel közös hálószobája ott áll nyitva mellettem. Ahogy meséli Fifi néni, magam előtt látom, amint Miklós bácsi a körúton a pékségbe tart, közben beszédbe elegyed járókelőkkel. Hogy a kiflit mennyire szerették… Általában Fifi néni járt bevásárolni a közeli üzletbe. De olykor férjét küldte maga helyett, aki séta közben gyakran találkozott ismerősökkel, akikkel szívesen beszélgetett, és bizony olykor a beszélgetések közepette el is felejtette, mit kell venni a boltban. Aztán vagy nem azt vitte, amit megbeszéltek, vagy nem vitt semmit és újra útnak eredt. Így teltek például a hétköznapok. Érdekes, amikor az ember azt hallja, hogy nagyjából ugyanúgy, mint bárki más esetében, óhatatlanul megdöbben, még ha azt is vallja, amit én, hogy a költő elsősorban ember, és amellett költő, tehát éppúgy megéli a mindennapokat, mint bárki más, a különbség az, hogy jobban figyel és érzékel dolgokat, amiket meg is tud írni….

Aztán felidézi, hogy fiatal korukban mennyire szerettek utazni, kedvelték a társasági életet, de beszél arról is, hogyan zajlottak az egykori ősbemutatók, vagyis hogyan olvasta fel Radnóti a verseit neki, mikor kérte a véleményét a műveiről, amit ő nagyon őszintén és precízen el is mondott. Hallhatom, miként zajlottak a ma már irodalomtörténeti jelentőségű események a lakásukon, amikor ismert és elismert költő- és írótársak gyűltek össze alkotásvágyból, vagy a közélet késztette a tenni akarás miatt, és milyen módon viselték a megpróbáltatásokat, egymás nélkülözését, a halál folyamatos kopogtatását.

A verseket Fifi néni mindig első kézből látta, hallotta. Gyarmati Fanni alakját férje rengeteg költeményben megörökítette: a Két karodban című vers vagy az Erőltetett menet halhatatlan sora: „és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt” is róla szól. Amikor Radnótit elhurcolták a munkaszolgálatba, Fifi néni jelentette neki az egyetlen biztos pontot, az életet. 1944-ben hozzá írta a Hetedik eclogát és a Levél a hitveshez című, szerintem a világirodalom egyik legjelentősebb versét is. Közben azt veszem észre, hogy a költő emléke százévesen is olyan erőteljesen él Gyarmati Fanniban, hogy szinte minden momentumot azonnal fel tud idézni. Elképesztő körültekintéssel gondozta a költői hagyatékot, ami jelen pillanatban letétben van a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában…

A híres sítúra fényképpel nem dokumentált részleteibe is bepillantást enged: abban, hogy Ő, Fifi néni mennyire szeretett síelni, Miklós bácsi pedig nem igazán, de ott volt szerelme mellett. Vagy abba, hogy az úszás 85 éves koráig nélkülözhetetlen volt az életéből.

És beszélünk a kemény évekről. 1944. március 31-én jelent meg a Budapesti Közlönyben a m. kir. minisztérium 1240/1944. M. E. sz. rendelete a zsidók megkülönböztető jelzése tárgyában, amely kötelezővé tette a sárga csillag viselését. Április 4-én az alábbiakat jegyezte fel Gyarmati Fanni:
“Szomorúan eredménytelen és fájdalmas vitatkozás Gyulával, Dezsővel. Hiába, teljesen egyedül vagyunk, ezt senki meg nem érti, a maguk anyagi pánikjával vannak tele és Gyula amellett oktató és fölényeskedő, aztán magától értetődő természetességgel teát kért és lefitymálja, hogy nagyon világos, gyenge, pedig valódi teát kap. Aztán nekem támadnak, mert olyasmit mondok, hogy viselni kellene minden becsületesen gondolkozó kereszténynek a sárga csillagot, hogy ezzel tüntessenek az egész rendszer ellen. Nekem támadnak, hogy ezt itt, egy ilyen országtól nem lehet elvárni. Huszonöt éves tervszerű, alapos hülyítés és rohasztás után nem lehet elvárni. Aztán azzal is érvelnek, hogy ezzel kompromittálnák magukat és az eszméket azok az emberek, akikre még szükség lehet. Igen, igen, ez reális is, de hát Hollandiában, állítólag Prágában is megtették mégis. Végtelen letörtek vagyunk. Este. Este komoly hányingerrel küszködve varrom fel a kabátunkra a sárga csillagot.” (GyF)

Elmondja, hogy a közel 70 évvel ezelőtt írt naplójegyzetei egy-két sortól eltekintve akár most is születhettek volna. Szavaiból úgy tűnik, lesújtónak tartja, amilyen irányba halad ma a “közgondolkodás”, vagy inkább a nem gondolkodás. Hogy a történelmi múlt gyilkos hibái elemekben visszaköszönnek, hogy tömegeket lehet tévútra terelni hamis felelőskereséssel, gyakorta rasszista megnyilvánulásokkal és hangzatos jelszavakkal. És nem látni, hol van ennek a vége… A fiatalokban látná a reményt, de engem kérdez, hogy én hogyan látom, mert azt veszi észre, hogy a szélsőséges megnyilvánulások egyre gyakrabban tetten érhetők az ifjúság köreiben is. Én próbálom nyugtatni, hogy ez nem általánosítható, de persze magam sem tudom, hogy igazat mondok-e, jól látom-e a helyzetet. Akkor, amikor számtalan helyzetben hallok és látok zsidózást érdektelen, de komolynak tűnő emberektől, és még többször látom az érdektől, gyávaságtól vezérelt, vagy egy csoporthoz tartozás vágya miatti megalkuvást a hétköznapokban is. Ő úgy érzékeli, ma kevésbé fordulnak a fiatalok, az egyetemisták és főiskolások az irodalom felé, pedig nagyon komoly és aktuális válaszokat kaphatnának, nem beszélve arról, hogy van, ami örök érték és lelkileg, érzelmileg teljesebb és igazabb életet ad. A költészet, az irodalom ilyen. Mindenesetre bízik a tiszta, gondolkodó fiatalokban, és abban, hogy egyszer csak többen lesznek – mondja. És hinnem kell neki, mert ugyan Gyarmati Fanni is üldözött volt a holokauszt idején, de félelem nélkül mentette a zsidókat, kell, hogy legyenek, vannak most is így gondolkodó emberek.

Aztán a költészet kerül a társalgás középpontjába. Az igazán fontos dolgok, amik átívelnek az időn. Radnóti Miklóson túl Ady Endrét, József Attilát és Babits Mihályt említi, mint olyan költőket, akiknél nagyobb azóta sem élt. Beszélünk a mai irodalomról, és meghatározó kulturális jelenségekről is. Elmondta, hogy az előző héten egy francia költő járt nála, aminek azért örült nagyon, mert a világirodalom legkedvesebb szerzői számára franciák és oroszok. Csehovot, Dosztojevszkijt és Puskint emeli ki, akiket eredetiben olvas, és mivel pont egy olyan kötetet vittem dedikáltatni, amit még egy versmondó versenyen nyertem vagy huszonöt éve, felolvastatja velem a könyvben szereplő laudációt. Majd miután megtudja, hogy én is beszélek oroszul, megkérdezi, tudok-e verset Puskintól? A Csadajevhez című költeményt mondom el neki oroszul, eredetiben, és láthatóan nagyon élvezi, hozzáteszem, pályafutásom egyik leghálásabb közönsége Fifi néni… Beszélünk még Nemes Nagy Ágnesről, Tersánszky Józsi Jenőről és a kortársakról is, sőt, Nyáry Krisztián Így szerettek ők – Magyar irodalmi szerelmeskönyvéből is olvasgatunk. Minden tekintetben naprakész a klasszikus és a kortárs magyar és világirodalmi költészetben, és ez nagyon kevesekről mondható el.

Fifi néni életét végigkísérte a versek szeretete. Hogy beszélt-e másoknak, és ha igen, mennyit, a férjéről, Radnóti költészetéről, nem tudom, de azt igen, hogy mindenre pontosan emlékezett: arra, ami tegnap történt, és arra is, ami évtizedekkel ezelőtt.

Mindent egybevetve: a Nagyapám, aki egy évvel volt idősebb Radnótinál, azt tanította nekem: sok mindent elvehetnek az embertől, de amit megtanult vagy megtapasztalt, azt senki el nem tudja venni. Ezért ez a találkozás minden létező anyagias földi jótól többet ér nekem. A Radnóti-díjnál pedig nagyobb elismerés nem adatik. Mert ebben a kitüntetésben ott van Fifi néni emléke és barátsága.

Legyen könnyű a föld, Fifi néni. Köszönök minden élményt, adja át Miklós bácsinak is…