A Budapesti Művelődési Központ 2009 novemberében újraindította a Budapesti Versmondó Klubot. A Budapesti versmondó Klubnak jelenleg négy hallássérült tagja van. Ez adja apropóját annak, hogy a HASÉ-ba írjak a klub létezéséről.
A klub havonta egyszer helyt azoknak a líra kedvelőknek, akik – kortól, nemtől, képzettségtől, egészségállapottól függetlenül – egyszerűen csak szeretik a költészetet. A tagok nem feltétlenül törekednek a megmutattatásra, előadásra. Hallgatják egymást, beszélgetnek arról, kit miért fogott meg egy-egy költő, egy-egy vers. Mitől, hogyan válik személyes üzenethordozóvá a költemény, hiszen mindannyian nehezen fejezzük ki, jelenítjük meg gondolatainkat, érzelmeinket, emócióinkat.
A versek mélységeinek feltárásában segít; a személyes üzenet kibontásához nyújtott szakmai támasz Wiegmann Alfréd rendezőre (Első Magyar Versszínház) hárul, aki hallatlan nagy tapintattal, kiváló pedagógusi gyakorlattal vezeti a beszélgetéseket.
Zsédenyi Mária, a művelődési ház művészei osztályvezetője kezdeményezésére a klub nyíltnapot tartott 2010. március 04-én késő délután. A meghívást elfogadóknak különleges élményben lehetett részük. A Művész klubban tea és aprósütemény mellett, „Étlap” /vers-lap:) / fogadta az érdeklődőket. A’ la carte lehetett választani a klubtagok megmutatható tudásanyagából.
Takácsné Földi Zsuzsa előadása jellel és hanggal, lenyűgöző csodálkozást váltott ki.
Egy lobogó lelkű ifjonc,- ki színésznek készül- elálmélkodott a „jel”adta lehetőség, a költészeti vizualizáció ilyen formájától. Sára Ildikó jellel és a hanggal elmondott verse szívet melengető és – szorító érzéseket váltott ki, míg Tiszai Annamária versmondása meg tudta nevettetni a hallgatóságot.
Wiegmann Alfréd, rendező szerint mind a hallóknak, mind a hallássérülteknek van lehetőségük egymástól tanulniok. Az utóbbiak elsősorban az értelmezés finomításával, nyelvi színek széles palettájával mélyíthetik ismereteiket, míg a hallók a metakommunikáció, a testbeszéd, az artikuláció fontosságának tudatosítását tarthatják szemük előtt.
A magyar nyelvnek sajátja a színes-ízes, hangsúlyos, tagolt beszéd, a kifejező artikuláció, amely rohanó korunkban elsilányul, érthetetlenné válik, nem csak a hallássérültek számára.
Jelszava is lehetne akár ennek az együttműködésnek az a Juhász Gyula gondolat, hogy
„Szépen Magyarul, szépen Emberül”!
