Szemben az íróval

A Litera irodalmi folyóirat Kilátó című sorozatában a Vajdaság fejezet nyitányaként Patócs László bevezető esszéjét olvashatják a vajdasági magyar irodalom jelenéről. Helyzetkép „a hegy és a menny határán”.

A kelet-közép-európai régió egyik utolsó vadregényes és vadromantikus feladata a magyar-szerb határ átlépése. Nincs ember, aki ne tudna erről jobbnál jobb történeteket mesélni. Mit mondott Bányai János professzornak a szerb határőr, amikor Pestről visszafelé könyvekkel megpakolva nyújtotta át az útlevelét – „Ti si onaj, koji čita.” (Te vagy az az olvasós.) -, hogyan jutott át a vészterhes időkben a Symposion az épp aktuális szerkesztők révén a határon, miért csúszott egy napot Marno János 2015-ös kishegyesi irodalmi beszélgetése, és folytathatnánk a végtelenségig. Az átlépésnek, a dokumetumok felmutatásának egyetlen feladata van: mutassuk meg magunkat a bürokrácia oltára előtt, adjunk számot önmagunkról, utána pedig könnyebb lélekkel folytassuk utunkat Szerbia vagy Magyarország szabad ege alatt. A határ tehát elválaszt két szabad entitást, szabad Szerbiát és szabad Magyarországot, de a józan ész alapján ennek vajmi kevés létjogosultsága kellene legyen az irodalom meg a művészetek terén. Épp emiatt szeretek arra gondolni, hogy a senkiföldje, az őrbódék közé ékelt nihil nem gátló, hanem közvetítő jellegű, mediál a kettő között. Csakhogy mindez valójában korántsem ennyire egyszerű. Fizikailag az átlépés nem nagy kunszt, türelem meg valami papír kell hozzá. Szinte mindenki átjut, így van ez rendjén. A bajok ott kezdődnek, hogy ez a limes, legyen bármennyire is szerencsétlen és szívből sajnálni való, el tud távolítani egymástól szervesen alakuló irodalmi-kulturális jelenségeket. Pedig ezek sem mások, az alapjuk szintén a türelem és a papír.

A határ tehát valójában elidegenít, szétszakít egy közeget. Egy olvashatósági hosszon belüli írásban képet adni a történeti aspektusokról, az alakulásmechanizmusokról, a vajdasági magyar irodalom törésekkel és zúzódásokkal telített testéről, illetve legalább érinteni a jelenkori dilemmákat és értékeket – hát nem: bízzuk ezt Sacher-Masoch fantáziájára. Vajdasági magyar irodalomtörténetet írni itt most nincs hely, egyedül csak a múltat felhozni féloldalas és sikertelenségre ítélt próbálkozás volna, a jelen pedig egyre erősebben, de mégsem egészében, teljes valójában szivárog át.

Fél gondolat a kezdetekről, ugyanis van benne valami, ami talán a jelent is magyarázza. A vajdasági/jugoszláviai irodalom első nagy formátumú irodalmi munkása Szenteleky Kornél író-irodalomszervező. Pécsett született 1893-ban, a történelem játékainak a hatására Ószivácra, egy akkoriban zömében németek lakta nyugat-bácskai településre kerül, és itt él haláláig, 1933-ig. A téma szempontjából mi sem mutatja jobban fontosságát, mint „eposzi jelzője”: a Vajdaság Kazinczyja. Több szempontból is az említetthez hasonló tevékenységet fejtett ki, és szilárd alapot adott a vajdasági magyar irodalom szárnybontogatásához. Bár, és ez sem lényegtelen a vajdasági magyar irodalom akkori – és mai – helyzete kapcsán: az első években ő sem hitt a regionalitás ilyetén érvényességében/értelmében. (Itt kellene említeni Kosztolányi Dezsőt is, akinél szintén található néhány érdekes gondolat az ittenről. De: józan ember nem vitatja el a vajdasági Szenteleky- és Kosztolányi-kultusz léjtogosultságát és meglétét. Vagy hogy az eddig még nem említett, már rég Svédországban élő Domonkos István a vajdasági magyar irodalom élő klasszikusa. Én sem.)

Valahol itt, a lokalitás jellegzetességeinél, az életutak térképészeti lekövetésénél érhetőek tetten a vajdasági magyar irodalom sajátosságai és lényeges vonásai. A teljesség igénye nélkül: couleur locale, ákácok (tüskés, invazív, de a miénk), gastarbeiter-költészet, a több részre szakadó Új Symposion, Veszprém mint olyan – megjegyzendő: az újvidéki kötődésű, de oda áttelepült vajdasági magyar írók csak nem tudtak lemondani a magaslati perspektíváról: várat cseréltek -, Sziveri János története, az ő nevével fémjelzett szerkesztőségről készült utolsó legendás fotó, illetőleg az a tény, hogy manapság komolyabb kockázatvállalás nélkül ki lehet jelenteni, hogy a vajdasági magyar irodalmárok igen jelentős része Vajdaságon kívül él. Ennek legfőbb oka a minden olvasó által ismert társadalmi-gazdasági tényezőegyüttes, amelynek lehengerlő és izgalmas olvasatát adja a Forum Könyvkiadó Intézetnél megjelent Ki vagy te, vajdasági magyar? című kiadvány, a tavalyi év egyik legfontosabb esszékötete.

Az említett könyv nemcsak térben, hanem időben is elkalauzolja a téma iránt érdeklődőket. Miért tartom ezt fontosnak? Az elmúlt évtizedek akkora változást hoztak a vajdasági magyar irodalmi térben, hogy az összehasonlítás lehetőségének a minimális alapja is szertefoszlott például a symposionista generáció és bármely ma működő vajdasági magyar irodalmi csoportosulás esélyeinek/munkájának/ meglétének párhuzamba állításához. Mindezeket a szimptómákat gyönyörűen ki lehet olvasni a kötetből.

Nem egyszerű feladat beszélni a vajdasági magyar irodalomról, ugyanis legalább két irányból érik támadások magát a fogalmat. Egyrészt az irodalom frontján: mi ez, kik írják, kik olvassák, hogy leszel a tagja, jelent-e ez többletet/deficitet, meddig ér a vajdasági magyar irodalom takarója. (Ez talán nem is támadás, sokkal inkább a definíciókényszer, a pontosság néha túltelítődő vágya eredményezi, és arról sem szabad megfeledkezni, hogy alapos és a témát mélyrehatóan ismerő irodalomtörténészek is foglalkoznak a jelölő finomításával, elméleti problémáival. Másfelől pedig sokaknak ez a fogalom a délvidéki magyar irodalommal azonosítható. Tizenhat éves korom óta nem használtam ezt a szót valamilyen és igen széles szórású mellékzönge kísérete nélkül. Ám ettől még el tudom fogadni, hogy sokan élnek vele (noha lehetetlennek tartom egy teljesértékű és átfogó jobboldali vajdasági, pardon, délvidéki irodalomtörténet megírását, de ez csupán vélemény).
Mindkét téma, főleg a második, darázsfészek, amelyekbe most ennél jobban nem szeretnék belenyúlni.

Ezen írás tehát nem tűz ki maga elé olyan nagy formátumú célokat, mint állást foglalni a vajdasági magyar irodalom definícója kapcsán, illetőleg kenyértörésre vinni a Vajdaság/Délvidék dichotómiát. A vajdasági magyar irodalomról beszélni olyan, mint a Bečejprevoz autóbusz-társaság Zenta és Újvidék közötti járatán olvasni Bagi Zsolt Az esztétikai hatalom elmélete című kötetét: érzed, hogy remekbe szabott dolog van a kezedben, de az út iszonyúan ráz, a szemedbe süt a nap, és a dolgok ismeretében egyre inkább megbizonyosodsz arról, hogy csak óvatosan a véleményekkel. Lépjünk át a szóhasználaton, és fogadjuk el tényként, hogy létezik vajdasági magyar irodalom, illetve vajdasági magyar irodalmi közeg. Ezen írás nem bizonyítani akar, hanem bemutatni.

A vajdasági magyar irodalmi intézményrendszer – könyvkiadók, folyóiratok, felsőoktatási szervek, irodalmi csoportosulások, könyvbemutatók, díjak, megemlékezések, író-olvasó találkozók, konferenciák, rendezvények (pl. Kanizsai Írótábor), írók és véletlenül sem utolsó sorban olvasók – teljes, a lehetőségekhez képest jól működik, és még ma is stabilnak mondható struktúrát mutat. Így van ez akkor is, ha egyetlen észérvet sem tudnék – és nincs is szándékomban – felhozni az egyik temerini filozófus megjegyzése ellenében, miszerint magyarországi finanszírozás nélkül a teljes vajdasági magyar irodalom és kultúra nagyjából öt perc alatt dőlne be. Noha a könyvkiadók értékes és érdeklődésre számot tartó kiadványok tucatjait teszik le minden évben az asztalra, szemernyi esélyük sincs kizárólag a piacról megélni. A folyóirat-támogatások nagyobb felét ma is magyarországi pénzek fedezik, az irodalmi szervezetek szintén ezekből folytatják a munkájukat, és az ember jó eséllyel nem tud úgy sétálgatni Pesten, hogy ne futna össze egy vajdasági magyar íróval vagy innét származó militáns- vagy hobbiolvasóval.

A fentiek nem feltétlenül jelentenek problémát, viszont azon sem csodálkoznék, ha valakit elijesztenének az irodalmi élettől. Ám, hála az égnek, nem ez a jellemző. És így gondolja ezt Bíró Tímea (A pusztítás reggelei, Forum), Döme Szabolcs (A felhő neve, zEtna), Hernyák Zsóka (Morze, zEtna), Kocsis Árpád (Oktopusz, Forum-Magvető), Tékiss Tamás (Samu sejti, Forum) és Terék Anna (Halott nők, Forum) is. Nem véletlenül nevesítettem őket, a tavalyi év hat legjobb vajdasági magyar könyvének gondolom az említett alkotásokat, és hat olyan szerzőt nevesítettem, akik még nem töltötték be a 35. életévüket. Vannak köztük debütálók és többkötetes szerzők, díjazottak és díjakat érdemlők, na meg vajdasági magyar bestsellerírók is. A gyermekek számára készült filozófiai sorozat két darabja, Koncz István válogatott és Böndör Pál összegyűjtött versei, illetve Várady Tibor dokumentumpróza-kötete szintén a közelmúltban jelent meg. Ahogy a már említett Ki vagy te, vajdasági magyar? is, a szerb művek fordításirodalma pedig – hangsúlyozottan nem a fordítók, hanem a művek, a fordítás gyakorlata – vígnapjait éli, jusson ez mindenki eszébe az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, ahol jobbnál jobb szövegekre bukkanhatnak rá, és még rengeteg más fontos kiadványt kellene megemlítenem.

A Szirmai Károly, Majtényi Mihály, Sinkó Ervin, Herceg János, Tolnai Ottó, Domonkos István, Végel László neveivel is fémjelezhető jugoszláviai/vajdasági magyar irodalmi hagyomány napjainkban is épül, alakul, minden érintett probléma ellenére köszöni, végül is jól van, és egyáltalán: kánont kell építenünk, nem pedig Kánaánt.

A folyóiratszféra szereplői semmivel sincsenek jobb helyzetben, mint a magyarországi társfórumok zöme. Meg kell említeni az újvidéki Létünket – társadalomtudományi folyóirat, az egyetlen ilyen Vajdaságban, ahol legnagyobb sajnálatomra a társadalomtudomány az évek, évtizedek alatt inkább lassú agóniát élt meg, mintsem pörgő ritmusú dobszólóra íródott diadalmenetet -, a szabadkai Symposion vizuálorientált fórumát, a zentai zEtna online felületét, a muzslyai Sikolyt, az újvidéki BTK Philos folyóiratát és más orgánumokat is. Ezek a folyóirat-kultúra teljes spektrumát lefedik: vállalt céljaik és feladataik elkülönböznek egymástól, egyesek a regionalitás teljesen pozitív értelmében vett hagyományát hivatottak ápolni, mások pedig elsősorban, de nem kizárólagosan a vajdasági magyar írók, a vajdasági magyar kultúra hordozóiként élik mindennapjaikat. Nem rejtem véka alá, hogy mindegyik szóba jöhető fórum közül az újvidéki Híd folyóirat a legkedvesebb számomra. Mondhatnám, hogy ez a legnagyszerűbb dolog a világon, hogy tévúton jár, aki nem fizet elő rá, hogy minden karaktere 24 karátos arany és nektár – nem mondom. Inkább egy teljesség igénye nélküli listát rögtönzök a tavalyi számok egy-egy alkotójáról (és egyben elnézést kérek a 137 kimaradt szerzőtől/fordítótól/képzőművésztől): Andrej Nikolaidis, Fűzfa Balázs, Várady Tibor, Korda Eszter, Domonkos István, Angyalosi Gergely, Bíró Tímea, Terék Anna, Konrád György, Jódal Kálmán, Lengyel András, Darida Veronika. Hellyel-közzel az előbbiek tükrözik azt a szellemiséget, amelyet a szerkesztőség tagjaival szeretnénk megtartani a folyóirat következő éveiben. (Megjegyzés: napokon belül kész a Benes József-emlékszám, a szomorú aktualitás mellett lehengerlő anyaggal.)

A könyvkiadók közül a szabadkai Életjel és a zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadványai főleg (de nem kizárólag) a vajdasági jelentőségű kiadványaikkal vannak jelen a könyvpiacon. Kevés izgalmasabb sorozat jelent meg a Vajdaságban az Életjel Miniatűröknél, és Müller Teréz – Aleksandar Tišma író nagyanyja – önéletírását minden olvasóbarát embernek ajánlani tudom. A szintén zentai zEnta Könyvkiadó a szépirodalom mellett a tudományos munkák megjelentetésében is komoly szerepet vállal, és ami külön fontos: nem szűkölködik a fiataloknak nyújtott térben. Az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet – és miközben ezt írom, a kezem ismét hajlik – fittyet hány a fizika alapvető törvényeire, és a lehető legmostohább feltételek mellett is 30-40 kiadványt tesz le évente az asztalra. A volt Jugoszlávia boldog békeidejében országos szinten is a leginkább támogatott intézmények között volt, és a működése ma is finanszírozott. Nem saját lelemény – az élet írja a legszebb mondatokat -, de tény és való, a kiadó napjainkban második „v(V)irágkorát” éli, és nyugodtan mondhatjuk, hogy a tavalyi volt az egyik legjobb éve.

És még egy szót Marno Jánosról. Van egy csendes, nyugodt és bizony gyakran büdös – kösz szépen, károsanyag-kibocsátó hulladék-újrahasznosítók! – település Vajdaság majdnem mértani közepén, ami az évek, évtizedek alatt egyfajta szakrális térré építette ki magát (aki erre harap: még kopjafa is van…). Itt hallottam először élőben Szvoren Edinát, Grendel Lajost, Kukorelly Endrét, Márton Lászlót, Domonkos Istvánt, Tamás Gáspár Miklóst, Szilasi Lászlót, Vári Györgyöt, Horváth Viktort, Grecsó Krisztiánt, Nádasdy Ádámot és még sok más írót. Vajdasági magyar irodalmi rendezvényekkel Krivaját lehetne rekeszteni, de a Dombos Remix irodalmi fesztivál viszi a pálmát. Titkon remélem, hogy nem csak nekem mutatott fáklyát ez a rendezvény (vesd össze: Híd Kör Egyesület, amiről külön cikket kellene írni). Ahogy azt is, hogy egy nap Stonehenge-szerű vallási-csillagászati emlékmű őrzi majd a helyét, a közepén egy életnagyságú Szegő János-szoborral.

Egy megválaszolatlan kérdés maradt a végére. Miért a Bagi-kötethez hasonlítottam a vajdasági magyar irodalom jelenét? Ez a regiszter amellett, hogy értékeihez mérten közel sem eléggé ismert a magyarországi közeg szemében, egyúttal túlságosan szűk is. Ahány ember, annyi vélemény született és születik meg egy-egy részkérdés kapcsán, és ez sok esetben késhegyre menő vitát szül. Ezek egy része akarva-akaratlanul túllép a vélemények ütközésén, és újbarokk társalgási szalonok helyett a verduni csatatér látképét ölti magára. Egy bevezető írás önmagából kifolyólag nem reflektálhat minden apró mozzanatra, lehetetlen elmélyednie a témák nagy részében, és néha több kérdőjelet hagy maga után, mintsem konkrét útjelzőket. E gyengeségét minden bizonnyal pótolja a most induló szövegsorozat.

Néhány hete jelent meg Csorba Béla Kérdések és látleletek című könyve. A szerző a temerini könyvbemutatón emlékeztetett arra a gondolatra, miszerint aki elolvassa Sinkó Ervin monumentális, a XX. század egyik legjobb könyvét, az Optimistákat, az bizony kommunistává válik. (Egy másik temerini filozófustól pedig megtudtam, biztató jelek tapasztalhatóak a szöveg angolra fordítása terén.) Ő is hangsúlyozta, kezeljük a helyén a mondatot, viszont ha egyvalamit meg lehet tanulni a regényből, az bizony nem más, mint az, hogy a jó cél érdekében sem tehető meg minden, és vannak helyzetek, amikor kiábrándulunk, amikor el kell engednünk egy eszmét. De ahhoz, hogy erről beszélni tudjunk, be kell járnunk az utat, Szentelekystül a Sympón és a Szemben a bíróval című Sinkó-szövegen át az oktopusz csápjaiig.

„Olajfák hegye nélkül nincs mennybemenetel” (Optimisták, 633).

A vajdasági magyar irodalom, véleményem szerint, épp e kettő, a hegy és a menny határán van, mi, olvasók pedig ragaszkodjunk a regény címének elsődleges jelentéséhez.

(Az esszé Patócs László: Szemben az íróval – Mi vagy te, vajdasági magyar irodalom? címmel jelent meg a Literán. S hozzátesszük: a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete, a többi kulturális, irodalmi és színházi szervezethez, intézményhez és folyóirathoz hasonlóan megállás nélkül teszi a dolgát, ami nem más, mint a kulturális identitás megőrzése, a nemzeti kultúrkincs értékeinek mentése, továbbadása és fejlesztése.)