Sebő: Rohanunk a barbár világba

Többedmagával együtt megteremtette a táncházmozgalmat; a népzene nagyköveteként tevékenykedik; nemrégiben jelentetett meg közös lemezt a Kaláka együttessel Weöres Sándor századik születésnapja alkalmából. Sebő Ferenccel többek között tehetségről, munkáról, szégyenről és persze az ünnepekről beszélgetett a HVG.

hvg.hu: A Sebő együttessel nem csupán megzenésítette és játszotta olyan költők verseit, mint Weöres Sándor vagy Nagy László, de együtt is dolgoztak e költőkkel. Milyen érzés volt ilyen kaliberű művészekkel együttműködni?

Sebő Ferenc: Én a zenét megcsináltam, ők pedig meghallgatták. Weöres Sándor például azért is szerette ezeket a feldolgozásokat, mert látta, hogy a zenét a vers belső ritmusából bontom ki, és nem egy másik zenéből vett sematizmust húzok rá. Ő is és Nagy László is tettek javaslatokat, hogy “ez a sor itt egy kicsit döcög, átírom, ezentúl így énekeljétek. Örültek, hogy a verseik énekes formában is terjedtek. Ez olyan érdekes megszólalási formája volt a versnek, ami mára már egyenrangú társa lett a szavalásnak, sőt sokszor már meg is előzi azt.

Ne feledjük el, hogy az éneklés a vers legősibb formája, valamikor kizárólag dallamhoz írtak szövegeket. Akkoriban azt hittem, hogy én találom fel a műfajt, de persze ez nem így van. Ha Balassira gondolunk, ott minden szövegnél meg van adva, melyik nóta dallamára kell énekelni. Ez az előadásmód a népköltészetben maradt fenn az utolsó időkig. Bátran mondhatjuk, hogy az énekelt versnek a továbbélője a népdal. Amikor népdallal kezdtem foglalkozni, akkor az énekelt versről is sok mindent megtudtam.

Sebő Ferenc a Könyvfesztiválon 2007-ben

Fotó: Túry Gergely

hvg.hu: Ott bábáskodott a táncházmozgalom megszületésénél. Tudom, hogy ez nagyon hosszú törtétet, mégis arra kérem, foglalja össze néhány mondatban, miként jött létre a mozgalom, gyakorlatilag a semmiből.

S. F.: Akkoriban a népdal, a népzene és összességében a népi kultúra nem volt túl népszerű a fiatalok körében, fogalmazhatunk úgy is: ciki volt. Miért foglalkoznánk ezzel – mondták -, amikor foglalkozhatunk a rock and rollal is? Nem volt jelen a társadalom tudatában, illetve ahogyan jelen volt, a rádióban hallható cigányzenekari átiratokban, az meglehetősen visszatetsző volt. Romantikus mázzal volt leöntve, amitől pont az érdemi része, az a karcosság, amit mi ki tudtunk használni, nem látszott. Mi ezt csak szórakozásból kezdtük el tanulni. A táncház pedig sok ilyen szálból fonódott össze.

A mi szerepünk annyi volt, hogy ezt a zenét kiszemeltük magunknak, megtanni úgy, ahogy van. Ez pedig nagyon kapóra jött azoknak, akik a táncokkal is akartak foglalkozni, mert nem volt mire táncoljanak. Mi voltunk az egyetlen zenekar, amely az induló táncházban széki zenét tudtott játszani. Addig zongorára, meg mindenféle kamarazenekarok játékára táncoltak, ami – valljuk be – furcsa volt egy kicsit. Amikor mi megjelentünk ezzel a triós formával, rögtön ránk csaptak a koreográfusok, és végül is a Bartók együttesben kötöttünk ki Tímár Sándornál. Itt láttuk azt, hogy a tánccal is komolyan foglalkoznak. A Tímár pedig nagyon megörült annak, hogy végre élő zenére tud táncot tanítani, ami persze a táncosok kedvét is meghozta. Meg a mi kedvünket is meghozta, hogy táncolnak a zenénkre. Egymást kölcsönösen erősítgettük. Ebből alakult ki aztán az a mozgalom, ami valójában előbb volt a táncháznál: a népzene-revival mozgalom. Sok-sok fiatal állt mögénk, és a szó szoros értelemben a Béla (Halmos Béla – szerk.) hegedűjét figyelve ellesték, amit csináltunk. Ilyen neveket tudok mondani, mint Sipos Misi, a testvére Sipos Janó, Virágvölgyi Márta, Jánosi András. Ezek mind ott lestek, hogy „Jaj de jó, ezt mi is megtanuljuk”. Ez a kör ezt a zenét szépen lassan elkezdte játszani, gyűjteni, megtanulni. Erre már tudott épülni egy egész mozgalom.

hvg.hu: És lassan hivatalos formát öltött ez az egész.

S.F.: Amikor a tánctanfolyamokat megszerveztük a Vitányi Iván által vezetett Népművelési Intézetben, akkor már az egész országból jöttek az emberek. Az egész országban szétterjedtek ezek a táncok, és ekkor következett el az az erjedés, ami már visszahatott a néptáncegyüttesekre is. Az már nagy dolog volt, hogy az együttesek is megtanulták rendesen a táncokat, és abból lehetett aztán koreográfiát csinálni. Ez nagyon érdekes, oda-vissza mozgás volt. 77-ben már az erdélyiek is megjelentek, amin jót mulattunk. “Ide jöttetek Budapestre erdélyi zenét tanulni? Mi meg oda járunk! Akkor cseréljük ki a batyut.”

Hozzá kell tennem, hogy ez az egész tényleg ilyen véletlenekből fonódott össze. De nem csak Magyarországon volt ilyen. Mi azt hittük, hogy ez egy magyar találmány, de aztán én később például Skandináviában és Hollandiában láttam, hogy ott is csinálják, méghozzá sokkal régebb óta. Nagy bátorítást kaptunk persze ettől. És ami a legújabb hír, és szerintem a mi munkánkat dicséri, hogy Szlovákiában a szlovák fiatalok is elkezdték, méghozzá magyar minta alapján. A mi módszereinket vették át, amit nagyon becsületesen be is vallanak. Tanúja voltam Pozsonyban, Besztercebányán, Kassán is. Az a mondat, hogy a magyarok ezt nagyon jól csinálják, és ezt követni kéne, azt hiszem, 1920 óta nem hangzott el a Kárpát-medencében. Az elmúlt nyolcvan év diplomáciai eredményeiben, azt hiszem, mi vezetünk, a politikusokat jócskán megelőzve.

hvg.hu: Az egész táncházmozgalom egy végtelenül szelíd, ártalmatlan dolognak tűnik, mégis a korabeli hatalom, a titkosszolgálatok látókörébe kerültek. Hogyan történt mindez?

S.F.: Ezt azért el szokták kicsit túlozni, utólag mindenki szereti egy kicsit fényesíteni magát. Ami miatt a hatalom aggódott, az mindig a gyülekezés volt. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy a rockzene például sokkal nagyobb tömegeket vonzott. Jócskán el voltak vele foglalva, ránk kevesebb figyelem esett, de azért esett. Olyan öt év elteltével minket is elkezdtek figyelgetni: mi is történik ott, miért erdélyi a zene, satöbbi.

Sebő Ferenc és Sebestyén Márta, Halmos Béla temetésén 2013. augusztus 9-én Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd

Ha az igazságot akarom bevallani, akkor azt kell mondanom, hogy zavartalanul dolgozhattunk, és dolgoztunk is. Amikor elkezdődtek a vegzálások, akkor pedig megvédtek minket olyan emberek, mint például Vitányi Iván. Ő felvállalta ezt az egészet. Egyszer például a Kassák Klubba lehozta Aczél elvtársat, hogy nézze meg a saját szemével, ne hallgasson a hülye feljelentőkre. Pont egy jó hangulatú buli volt, jó sokan voltak,  utána szépen elbeszélgettünk. Aztán végül is leszálltak rólunk. Ők a közösségek szerveződésétől féltek. Mi folyik ott, miről beszélnek, milyen ideológia terjed, nem folyik-e szervezkedés. Ez volt a probléma mindenkivel, nem csak a táncházzal. A mi esetünk annyival volt érzékenyebb, hogy mi az erdélyi zenét kezdtük el játszani, mert az nyújtott még számunkra eleven élményt. Nagy szerencsénk volt, hogy mi még élőben megismerhettük ezt a világot, ami aztán magába is szippantott minket.

hvg.hu: Sokszor helyteleníti a megszólalásaiban, hogy mély szégyenérzést lát az emberek egymás közötti kapcsolatában. Mit ért ezen?

S.F.: Amiről mi most beszélgetünk: a zene, a tánc, a beszéd, ezek mind a kommunikáció alapelemei. Milyen világ az, ahol az emberek nem tudnak egymással beszélgetni? Micsoda észbontó hülyeség ez! Ezt nem lehet eltűrni! Az emberek születnek, felnőnek, ismerkedni akarnak, párba akarnak kerülni, családot akarnak alapítani. Ehhez a folyamathoz ezekhez az eszközökre szükség volt több ezer év óta. Mi lennénk ilyen különlegesek? Vagy ennyire hülyék? Álljon meg a menet! Az én gyermekkoromban még voltak tánciskolák, táncos szórakozóhelyek, mára már ez is eltűnt. Van írástudatlanság is, de ne legyen már az dicsőség, ha az ember megtanul írni-olvasni! Rohanunk a barbár világba. Tényleg nagyon rossz a helyzet. A táncban eldőltek sorsok, eldőltek életek, eldőltek kapcsolatok. Kiváltak emberek, akik a közösség vezetői lettek később. Ezek bősz közhelyek, amiket itt mondok. Ennek evidensnek kéne lenni. Gondoljon bele: egy kamasz gyereknek mennyi problémája van, már azzal elkezdve, hogy egy lányt hogyan szólítson meg, hogyan kerüljön a közelébe. Nem lehet ennyire magára hagyni az embereket. A gátlásokat oldani kell.

Minden generációnak kötelessége, hogy az utódait megtanítsa mindarra, amit ő is tud. Emlékszem gyerekkoromból, mennyit segítettek azok a szokások, amik egy polgári környezetben is megvoltak. A viselkedéshez kész formulákra van szükség, amit meg kell tanulnunk az előző nemzedéktől. Ha oldódik a gátlás, akkor már el lehet indulni valamilyen irányba. Borzasztó, hogy az emberek még házasságba is úgy kerülnek, hogy nem is ismerik egymást. Egyszer egymás mellé kerültek az egyetemi padban, aztán három év múlva, amikor már a gyerek is megvan, elválnak. Ezt nem jó nézni. A kommunikációra szükség van, ezt már az ókorban is tudták. A szónoklattan az nem csak azoknak kellett, akik később politikusok lettek. Fontos volt, hogy meg tudj jelenni egy közösségben, ott ki tudd fejezni a magad véleményét. Minden ezután jön.

hvg.hu: Evezzünk is egy kicsit kellemesebb vizekre, és beszéljünk egy kicsit az aktuális dolgokról. Most van a Weöres Sándor emlékév, és a napokban jelent meg a Sebő Együttes és a Kaláka a közös lemeze.

S.F.: Negyven éve énekeljük ezeket a dalokat. Egy részük nagyon népszerű lett, és nagyon sok felnőtt jön oda hozzám a mai napig, hogy ezen nőtt fel. Úgy gondoltuk, ez az év alkalmat ad arra, hogy összefoglaljuk, amit eddig csináltunk. Készítettünk egy válogatást, hiszen az anyag hatalmas, három CD is megtelt volna vele. Ebből válogattunk ki egy lemezre valót, és Gryllus Dani, a Kaláka vezetője, akinek kiadója is van, mondta: csináljunk egy iker-CD-t, ami a két együttes Weöres-anyagát összefoglalja. Aztán így is lett. Először a Hangzó Helikon sorozatban akartuk megjelentetni közösen a dalokat és a szövegeket, de az örökössel nem lehetett megegyezni, maradt tehát a szimpla hanglemezforma. Azt a pár sort tettük csak rá, amit a Sanyika nekem írt annak idején a klub-újságunk számára kézírással. De hát annyira közismertek ezek a versek, hogy aki nem ismeri, vagy nem érti, az lapozzon utána kötetben.

hvg.hu: Azt állította korábban, nincs olyan, hogy valaki nem tud énekelni. Mekkora arányban tehetség, mekkora arányban munka a jó színvonalú éneklés?

S.F.: Azért mind a kettőnek meg kell lenni. De azt is el kell mondanom, hogy a Rajeczky Béni bácsi (Rajeczky Benjámin ciszterci szerzetes, népzenekutató – szerk.) már az én nagybátyámnak is tanára volt. Mesélte, hogy a Béni bácsi megpofozta. Kérdeztem, mi borította így ki ezt a jámbor embert? Mondta, hogy énekkart szervezett, és őt is hívta. Ő erre azt válaszolta, hogy nem tud menni, mert neki nincs hangja. Erre a Béni bácsi bepipult, lekevert neki egy fülest, és közölte: akkor beszélni sem tudnál! Olyan tényleg nincs, hogy “nincs hallásom”. Akkor süket lennék.

(szerző: Kovács Ferenc Dávid,
forrás: HVG.hu)