Oroszlán nyelvrács mögött

A könyv kapcsán nem lehet nem beszélni a közéleti költészeti konjunktúráról, melynek belobbantó szikrája sokak szerint a kötet egyik verse, a Búcsúlevél volt. A prae.hu Kemény István új kötetéről, amely számos olyan vonással bír, ami egy verseskötetet diszkvalifikálhatna.

A kötet egészében tényleg nagy súllyal szerepelnek közéleti tematikájú versek, de ezeket felcímkézni azért sem szerencsés, mert többnyire egymásba fonódik bennük a köz- és a magánéleti szféra, és egyes szövegek mindkét síkon olvashatók, máskor pedig szövegszinten is összefonódik a közéleti és párkapcsolati narratíva.

Kemény István kötetét (bár gyakran halljuk ezt a frázist indokolatlanul) várakozás előzte meg: nem sokkal a gyűjteményes kötetmegjelenés után jött a Búcsúlevél által gerjesztett közéleti költészet-diskurzus, ami akkor is több a semminél, ha történetesen felfújható gumicsontnak bizonyul, hiszen beindított egy költészeti divatot, és a nullánál eggyel nagyobb figyelmet fordított a kortárs lírára.

Ettől eltekintve az új kötet számos olyan vonással bír, ami normál esetben ma egy verseskötetet alapból diszkvalifikálna. Ráadásul ezek a jegyek egytől egyig a Kemény-líra védjegyszámba menő fogásai. Ott vannak mindjárt a címek: Elégiácska, Dalocska. Vagy a vissza-visszatérő megszólítások: szívem, szívecském. Dalszerűen ismétlődő szavak: “Kishit, kishit, / kedvesem, Kishit.” Nem kimondottan jellemző jegyei ezek a kortárs lírai paradigmának – aminek mindeközben tagadhatatlanul Kemény a legfontosabb apafigurája. Ezt ezerszer leírták már, de nem lehet megúszni. Megfejteni sem igazán.

Hogy szerzőnk milyen reakciókat képes mindezzel kiváltani, arra álljon itt egy aktuális, illusztris példa: a fent citált Kishit című vers helyet kapott a Műút 035-ös számában, amit a Folyóméter blog is utánközölt, némi módosítással: a ‘zavaró’ refrénrészt kihúzta. Példa nélküli, és jóindulatúan maradjunk annyiban: bátor lépés. És akkor nézzük most már cikkünk tárgyát, a könyvet magát.
A kötetnek láthatóan jól átgondolt, koncepciózus szerkezete van. Hatvanegynéhány oldalát talán sokan vékonynak bélyegeznék, véleményem szerint verseskötetnek ez épp optimális, átlátható, megrágható terjedelem.

A könyv kapcsán nem lehet nem beszélni a közéleti költészeti konjunktúráról, melynek belobbantó szikrája sokak szerint a kötet egyik verse, a Búcsúlevél volt. A kötet egészében tényleg nagy súllyal szerepelnek közéleti tematikájú versek, de ezeket felcímkézni azért sem szerencsés, mert többnyire egymásba fonódik bennük a köz- és a magánéleti szféra, és egyes szövegek mindkét síkon olvashatók (ld. például a Lecke című verset, ahol a család éppúgy jelenthet országot is, mint önmagát), sokszor pedig szövegszinten is összefonódik a közélet és párkapcsolat (A mi napunk

A kötet négy ciklusából az első a legrövidebb, ami nyilván nagyobb súlyt helyez mindhárom, itt szereplő versre, különösen a harmadikra, melynek címe megegyezik a kötetével. Előtte azonban nézzük meg a kötet nyitóversét. Ez különösen indokolttá válik, ha tudjuk, hogy a szerzőt magát is mindig egy kötet első és utolsó verse érdekli legjobban. Kis terjedelmű szöveg, talán nem baj, ha csonkítatlanul idézzük , hiszen itt koncentráltan láthatjuk, hogyan építkezik a Kemény-líra:

Elégiácska

Aki kilőtte, már rég nem él,
a célpont meg se született.
Nyílvessző suhan át a házon.
Az élményeim keletkeznek,
az emlékeim kárba vesznek.
Mint a kondenzcsík, most kicsit látszom.

Első ránézésre ez az a vers, amit ‘elnézünk’ a szerzőnek, rövid kis futam az átmenetiségről, elmúlásról, haikuszerűen bölcs őszike, lapozunk is tovább. De ha később mégis visszatérünk, eltöprenghetünk azon, hogyan menti meg a negédességtől a jól megkomponált belső feszültség, a tudatos képhasználat. Az első három sor tágas, időben nemzedékeket átívelő távlatot nyit, amit a versszak végi “házon” tör meg: az időbeli széles táv szűk és konkrét térben zajlik le, de mivel agyunk az idő múlását is térben képezi le, a költői képet nem tudjuk maradéktalanul vizualizálni: ha egy nyílvessző röpte nemzedékváltásnyi időn ível át, akkor az a mentális mozgóképünkön lelassul, a versben viszont “suhan”. Itt máris megakadunk. Ráadásul nem tudunk semmit, se a kilövőről, se a célpontról. Csak egy időbeli mozgás leképezhetetlen motívumát kapjuk. Ez rögtön kizökkent, lelassítja az olvasást. A második versszak az előző dinamikáját lendíti tovább: a megállás nélkül keletkező élmények és az ezek tárolására képtelen emlékezet más jellegű, de hasonló erejű, feloldozhatatlan feszültséget kelt, mint a nyugtalanító nyílvessző, amire gondolati rímként érkezik az égen suhanó, oda kondenzcsíkot húzó repülő képe. Akár a nyílvesszőről, a repülőről sem tudunk sokat: nem tudjuk, honnan hova tart, parányinak tűnik a távoli égen, a kondenzcsík pár percig emlékeztet rá, aztán eloszlik: szép képe a mulandóságnak, különösen, hogy a versben a repülő fel se tűnik: már csak azt látjuk, amit hátrahagyott. Ahogy a kondenzcsík oszlik semmivé az égen, úgy múlik el a szöveg emléke is az olvasóban, ez a szöveg mégis félig tele, és nem félig üres pohárként nézi a felejtést: most kicsit látszom.

Az Eső című, második szöveg már hosszabb, és hangvételében azt a keserédes-ironikus hangot hozza, amivel Kemény gyakran él, és ami a legjobb verseit jellemzi. Mivel végig egyetlen metaforát bont ki, érthetjük akár konkrét apaversnek, vagy a költőgenerációkon átívelő megfelelési- és újítási kényszer tanmeséjének, vagy akár a rendszerváltást tematizáló versnek is: mindenesetre a lírai én, a “munkaképtelen Noé” monológja ez a régi, jobb esőkön nosztalgiázó apafigura felé.

Akár az Eső, A királynál is helyzetdal: a vers beszélője a csatára készülő uralkodóhoz beszél, egyszerre dühös és bölcs, empatikus hangon:

“üzensz-e valamit a Legszélére,
mert én oda tartok éppen, hogy
átszóljak vagy átkiabáljak onnan,
mert meguntam, hogy hallgat az Isten.

Külön tanulmány lehetne, hogy ez a “Legszéle”, hogyan illeszkedik a Kemény lírájában oly gyakran feltűnő fiktív-szimbolikus helynevekhez (például a Varázsnegyedben). Hogy minek a legszéle, ahonnan át lehet kiabálni, vajon Istenhez, vagy épp helyette, de akkor kihez, nos ezeket a kérdéseket túlságosan szeretem ahhoz, hogy dolgomnak érezzem megfejteni őket.

A második ciklus (De még így is majdnem) újra egy rövid verssel nyit, ez a háromsoros kapott helyet a hátsó borítón is, olvashatjuk akár ars poeticaként is, bár a cím (Királynő gyerekkori költeménye) némileg eltávolítja és ironikussá színezi:
“Ahogy az oroszlán szépségét a rács miatt
csodálhatod meg nyugodtan, úgy
az érzelmek pusztító erejét a versben.

Talán nem is olyan egyszerű kép ez sem, mint amilyennek elsőre látnánk, hiszen a rács mögötti, állatkerti oroszlán másképp viselkedik, mint vadon élő társai. A rács tehát, legyen az állatkerti, vagy Celan-féle nyelvrács, torzít. Továbbá, ha bemegyünk a versbe, a rács mögé, és nem csak kívülről szemlélődünk, akkor már rögtön nem olyan veszélytelen, ami mögötte van. Elidőzhetünk itt is, de épp itt jönnek a népszerű, a felívelő, a mindenki által úgy várt közéleti versek.

Divat ide vagy oda, kockázatos ilyen verset írni, még akkor is, ha ezek csendes töprengések és nem harci indulók. Nem értek egyet Boldog Zoltánnal, aki szerint lehetetlen levetkőzni a politikai frusztrációkat e versek olvasásakor. Bár tény, hogy feladat. És ha így van, akkor kihívás ezzel versben foglalkozni, de mire való a költészet, ha nem arra, hogy a lehetetlent próbáljuk, hogy a kimondhatatlant kíséreljük meg mindig mondani? Kemény Istvántól ráadásul nem idegen ez a felelősségteli, aggódó, nyugodt hang, gondoljunk csak a Hideg című kötet kétszerkettő-verseire. Jelen könyvben ráadásul nem annyira monológok, inkább kriptodialógusok az ilyen szövegek – egy-egy párbeszéd fele, darabkák, egy megszólítottal (“szívem“) folytatott párbeszéd kivonatai. Ez kimozdítja a vers beszélőjét a megmondóember-szerepből, dinamizálja a versbeszédet, és megkettőzi a nézőpontot, ami jót tesz az olvashatóságnak.

A halkszavú bölcs póza azonban nem teszi a verseket nyeglévé: bizonyos kérdésekben igen határozottan foglal állást (“ha zsidóznak, illő tisztelettel / a tények alapján kijavítod.” ), vagy ott van a Szélsőséges dalocska, amely a fasizmustól való elhatárolódás rutinszerűvé válását, és súlyának elvesztését kritizálja. (“Fasisztát festesz a falra…/… Most várod, hogy megtagadjam… de / majd mit tagadok, ha baj van?”)

Épp ezért esik nehezemre megérteni Kántás Balázs bírálatát – szintúgy az Irodalmi Jelen portálon – miszerint “A közéleti-politikai versekben megfogalmazott bírálatok nem elég határozottak, nem szólalnak meg elég hangosan és változásra buzdítóan. Kemény István nem visz végbe verbális forradalmat.” Nos – merül fel óhatatlanul a kritika olvasása közben – akarunk-e versbe szedett kiáltványokat, harcos barikádra hívást?

Így is akad olyan szöveg, mint például a Nyakkendő, ahol a többszörös nézőpont dinamikája megszűnik, és a dikció anekdotikussá, didaktikussá válik. Ettől aztán alig-alig működik versként, puszta szellemesség marad. Ráadásul a Nyakkendő nincs egyedül a töltelékversek halmazában, olyan társakkal bír, mint az Olyan pucér, a Gondtalanul, valóságháton vagy a Jó álom állatokkal. Azokat a verseket sorolom ebbe a kétségkívül szubjektív kategóriába, amelyekből hiányzik az összetettség, és nem adnak az egyszeri, csattanószerű élménynél többet, nem születnek meg valódi versként, mert többszöri olvasáskor sem történik semmi emlékezetes az olvasóban (bennem).

Azok a szövegek viszont, ahol újra és újra nézeteltérésbe keveredik a megszólítottal, egytől egyig jól működnek, újraolvastatják magukat. A beszédhelyzet és a stílus a De még így is majdnem című ciklusban éri el a csúcsát az olyan versekben, mint A Kossuth téren, A mi napunk, Ötvenhat, Midlife Crisis, Szélsőséges dalocska, Romos dalocska: mindahányszor személyessé válik a zavargásokról, ötvenhatról vagy a holokausztról szóló beszéd, hiszen személyes tétje van (“Az iskolában okos kamasz lányok / nem hiszik el a holocaustot. / Szívem, mit csodálkozol, / te meg engem tagadtál meg!”) Tovább viszi ezt az ívet, hogy a ciklus vége felé egyre személyesebb és egyre kevésbé politikai. A Romos dalocska, az Elkésett szerelmes dalocska és A távoli Olümposz című szövegekben már fontosabb a kapcsolat maga, a közös élet, mint a vitatéma, sőt, A távoli Olümposz a ciklus végén már kimondottan vallomásos, a közös életet összegző vers: az elképzelt és a megtörtént közös élet feszültségéről: “de még így is majdnem sikerült” hangzik a végkövetkeztetés a jól ismert keserédes hangon. Számomra ez a ciklus a kötet legerősebb verseit gyűjti egybe, noha bőven vannak hátra még nagy versek, a kötet egészét nézve ezek a legemlékezetesebbek.

Az Egyiptomi csürhe című ciklusban is akad hígabb szöveg, de olyan versek tartják a ciklust a vállukon, mint a Hólé vagy az emlegetett Búcsúlevél. Előbbi, amely rekviem egy elhunyt, öreg kalaposmesterért, aki “maradt: / magyar királyi húszéves honvéd // katonalovat fűrészelve / egy földszinti kalapszalonban, / hogy ne éhen haljon Szentimreváros.” A “ne éhen” különösen figyelemre méltó megoldás, a legszebb mégis a zárlat, ahol a versben megszólaló ‘én’ szolidaritást vállal ezzel a nemzedékkel: “komp voltam jelenidőben”. Balázs Imre József még az Élőbeszéd kapcsán jegyzi meg A zengő érc mint vasúti sín című cikkben a Jelenkorban, hogy Kemény “generációs törésponton áll, egy olyan ponton, ahol a különböző, egymás mellett élő nemzedékek tapasztalatai és kultúrája radikálisan eltérnek egymástól.”

A szerző ezt a helyzetet fel is vállalja, küldetésként kezeli, ez kiderül az Elégiácskából csakúgy, mint a fenti sorokból. És ez a diakrón, időbeli szolidaritás legalább olyan fontos, mint a szinkrón, azaz a közéleti, jelenidejű. Egyáltalán, hogy a költészetének önmagán túlmutató feladatot ad, az legalábbis progresszív a jelenlegi paradigmában. És hogy ez mennyire nem jelen kötettel kezdődött, arra már Margócsy István is felhívta a figyelmet: “íme egy ízig-vérig mai költő, aki minden posztmodern gesztusa mellett is fenntartja a huszadik század első fele modernségének komolyságát és fenségét, s verseit arra tartja fenn, hogy bennük a legfontosabb erkölcsi dilemmákat vázolja fel”>. (Számadás és/vagy panasz)

Az utolsó, Remény című ciklus címadó nyitóverse balladaszerűen beszél egy Istennel való találkozásról.  A vers sajátos módon úgy bontja meg az elbeszélt időt, hogy a végkifejlet  a harmadik versszakba kerül, míg a negyedik, az utolsó visszaugrik a kétségbeesés pillanatához, mintha az lenne igazán fontos: “De ez a végén lesz, itt még csak állok, / és érzem, ahogy elkezdek nevetni: / hogy lettem én ennyire magányos / és hogy teljes képtelenség, félreértés, de ez mégse lesz már soha máshogy.” Ha ennek a versnek a kifutását összevetjük a címével, talán azt olvashatjuk ki a versből, ahogy a remény pillanatát megelőzi az adott helyzet keserű, de őszinte, mentegetőzésekkel, magyarázkodással leszámoló elfogadása. De hogy végül ez vezet majd tovább, vagy a szótlanság épp nem megbékélés, hanem keserű, cinikus dac, azt nyitva hagyja a vers, így nem lesz tanköltemény: “Azelőtt ilyenkor kétségbeestem, / mert innen már csak lefelé van út, / és ideáig nem jár le az Isten. / De most itt volt, és ő kísért le később: / egy szó nélkül ballagtunk le ketten.”

A záróvers egy balladaszerű, Burns költeményét idéző történetmesélő vers, a John Anderson éneke. A különös atmoszférájú versben a üresen-porosan álló, barlangszerű mennyek országába érkező pár lát neki a beköltözésnek, a takarításnak, miközben a zárlat a ‘munkát’ és az ‘éneklést’, azaz a költészetet/művészetet állítja szembe. A vers egy-egy kitétele szinte ‘önmaga ellen dolgozik’, vagy mentegetőzik saját léte miatt, kétségbe vonja önnön (és a költészet) legitimitását:

“Tudom, akkor inkább menjek fáért,
ne énekeljek, mint aki ráér”

és

“de most már mégiscsak végigénekelném”

A vers elbeszélőjének belő konfliktusa, amit a szöveg végén csak egy megadó beismeréssel és az ének lezárásával tud feloldani: egyfajta negatív beszédaktusként, ahol nem a közlés, hanem az elhallgatás válik cselekedetté: “de ha már most énekeleni kezdünk, / nem lesz itt semmi sohasem. // És én is tudom, hogy így van ez rendjén, / de most már mégiscsak végigénelkelném: / csinálok egy kis meleget, szívem.” Ám mégis látható, hogy az utolsó előtti sor végén a kettőspont kétféle értelmezésnek is teret enged.

Olvashatjuk úgy is, hogy a beszélő most abbahagyja az éneket és elmegy fáért, hogy begyújtson – bár ez esetben az utolsó sor a közeljövőre vonatkozik. De az is releváns olvasat lehet, ha az utolsó sor jelenidejét szó szerint vesszük, ekkor a hosszú, de végigénekelt ének maga csinál meleget. Első esetben a költészet funkciója a múlt, a jelen és a jövő elbeszélése, a helyzetmeghatározás: honnan jöttünk, hol vagyunk, hová tartunk. A költészet ekkor narratív referenciális és szociális funkciókkal bír. Míg ha a dal maga “melegít”, és ezért kell végigénekelni, akkor a vers megtartó, mágikus, vagy épp fiziológiai (hiszen a lehelet is melegít), de minden esetben egzisztenciális szükségszerűség. Persze a kettő nem zárja ki egymást. Keményre jellemző, többfedelű megoldás, amely minden olvasatban kiállás a költészet, tágabban a művészet, még tágabban a közösségi emlékezet, más szóval kultúra mellett, miközben ráadásul különböző kultúra-értelmezéseknek is teret ad értelmezési tartományában. Lehet-e ennél forradalmibban közéleti a költészet? Hiszen – egy másik, de bizonyosan Kemény-olvasó költő szavaival – “ha verset írok, az már politika“.

Fotó: Bach Máté
Forrás: prae.hu