Meghalt Kovács András Ferenc Kossuth-díjas, Artisjus irodalmi nagydíjas erdélyi magyar költő, esszéíró, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. Halálhírét a Látó marosvásárhelyi szépirodalmi folyóirathoz közelálló források erősítették meg a Transtelex számára.
Kovács András Ferenc Szatmárnémetiben született 1959. július 17–én, érettségi vizsgát 1978-ban tett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban.
Szatmári éveiről és arról, hogy a Kolozsváron megismerkedett szülei hogyan kerültek a partiumi városkába, a Literának adott nagyinterjújában mesélt: „Apám ugyanis a bölcsészet, a magyar-francia szak elvégzése után az Utunk szerkesztőségében is dolgozott, az pedig akkoriban egy emeleten volt Elekes nagyapámék lakásával, ahol édesanyámat megismerte. Anyám már a színire járt, aztán tizennyolc évesen hozzáment apámhoz, és amikor a kolozsvári színművészetin végzett, akkor a teljes, nagyon fiatal évfolyam ’53 őszén, a rendező Harag György vezényletével elment Nagybányára színházat alapítani. Apám meg rögtön velük tartott. Aztán ’56 őszén az egész társulat átment Szatmárra, egy addig üresen, szabadon álló, régi színházépületbe. Én ’59-ben születtem, a színház miatt is éppen, már Szatmárnémetiben. Én vagyok az egyedüli, igazán szatmári a családban” – idézte fel szülei találkozását.
A szatmári színházi világra és az ott töltött gyerekkorára színes, klassz, folyamatosan pörgésben levő világként emlékezett. „Édesanyám, Elekes Emma, közismert színésznő volt, egyfolytában játszott. Édesapám, Kovács Ferenc, irodalmi titkár és dramaturg lett, de voltaképpen bölcs színházcsináló. Később, csak Harag elmenetele után kezdett el rendezni is. Nagyon klassz, sokszínű gyerekkorom volt. Vetődött az ember ide, vetődött oda, de érdekes, sokféle volt az összkép” – mondta.
Felsőfokú tanulmányokat a a kolozsvári egyetemen folytatott, 1984-ben magyar-francia szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. Első kötete, Tengerész Henrik intelmei 1983-ban jelent meg a Forrás sorozatban. Cs. Gyímesi Éva írt az Utunkban kritikát róla.
Kovács András Ferenc 1990-ben – Fotó: Csomafáy Ferenc / Azopan Fotóarchívum
„Íme, egy Forrás-kötet, amelyből különös, megújult nyelven fakad a szó: az anyanyelv összes rétegein átszűrt, dús ízű líra. ínyencek lakomája: szavak színével, illatával és zamatéval kápráztat el, mielőtt fogásait nevükön tudnák nevezni. Fűszereit a magyar szókincs legrégebbi és legújabb koraiból, legváltozatosabb tájairól szerezte, s kitűnő érzékkel, tudós rafináltsággal keveri verseibe. Stílusában a legmeglepőbb a nyelvi perifériáik —az archaikus és az újszerű, a választékos és a népies, a preciőz és a közönséges — gyakori találkozása. A nyelvi és stílusrétegeknek a sokszínű parádéja jellemzi Kovács András Ferencegész kötetét. Olykor egyszerre meghitt és az Énekek énekét idézően emelkedett: »ezek a rám feszülő lombok mellednek lámpásai / ezek a rám készülő vizek köldököd tengerei / és a te szemed a feneketlen ég / és a te szemed a mindenség ivópohara« (Fölemelkedés). Szóval, az ő forrása kifogyhatatlannak látszik: versbeszéde az ózontisztaságtól az egzotikus gyümölcs zamatáig minden ízt érzékeltetni és összegezni tud. Ezt pedig semmilyen iskolában nem lehet megtanulni” – vette észre már az első kötet kapcsán Cs. Gyímesi Éva.
Kovács András Ferencet indulásától kezdve tehát a mai irodalom legígéretesebb, legtehetségesebb alakjaként tartotta számon a kritika. Poétikai világát a kulturális memória, az emlékezet újraírásának költészeti kísérleteként szokás meghatározni. Művei az irodalmi kód végtelenségét igyekeznek kiaknázni és láthatóvá tenni. Az intertextualitás e versekben megjelenő formája nem egyszerűen a posztmodern szövegkezelés szimpla esete, hiszen Kovács András Ferenc művei nem tüntetik el és olvasztják magukba a formák történetiségét, hanem a költészeti memória kultúrateremtő funkcióját hangsúlyozzák. Ez a költői világ parafrázisokkal, idézetekkel, allúziókkal, rájátszással, utalással és reminiszcenciákkal telített intertextuális szövegek hálózatába vezet. Ezeknek a hálóknak a szétbontása és újfajta összeillesztése hívja elő e költészet formai-hangnemi sokszólamúságát.
Kovács András Ferenc több költői alteregó álarca mögött is publikált, melyeken keresztül különféle korokba, világokba, élethelyzetekbe vetítette líráját: Caius Licinius Calvus (i. e. 1. század) fiktív római szónok és költő, John Coleman, művésznevén Jack Cole (1958–) amerikai költő, író és Lázáry René Sándor (1859–1929) költő, műfordító, latin és francia szakos tanár a legismertebb költői hasonmásai.
Alteregóinak életrajzi mozzanatait is a legnagyobb alapossággal építette föl. Lázáry René Sándorról például így beszélt: „Lázáry … az örök kibic, örök amatőr, titkos, utólag leszólott dilettáns… Peches, elveszett ember. Inkább Komjáthy vagy Reviczky kortársa, mintsem az Adyé… Pláné a Kosztolányié. Ő valahogy mindenről lemarad… Renének is csak azért hívják, mert a mamája francia volt, bonne volt egy nyírségi, majd Erdélybe települt kisnemesi családban. A mama rokonai Béziers-ben éltek. Lázáry anyanyelve tulajdonképpen a francia volt.” KAF alteregói kommunikálnak egymással, többen bekerülnek például a Lázáry-korpuszba: Fu An-kung kínai költő versét Lázáry teszi közzé, de Lázáry versei között találunk Joe Coleman balladát is. Az alteregók egymást idézik, egymást a KAF-i költői világ alteregóhálózatába fonják be. Tulajdonképpen ez a dialógus egyik útja Kovács András Ferenc és a világirodalom között: az alteregók sora, a fentieken kívül például Sir Andrew Blacksmith létesít relációt különböző korok költőivel, irodalmi műfajaival.
Kovács András Ferenc a rendszerváltás után néhány hónapig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház aligazgatója (a magyar társulat művészeti vezetője), a marosvásárhelyi Látó c. szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője és 2007-től nyugdíjba vonulásáig a lap főszerkesztője volt.
A lap élén eltöltött 12 évről így vallott a Litera-interjúban: „Tizenkét év jó volt, kissé sok volt, és elég is volt nekem, de még egy alanyi vagy bármilyen költőnek is sok lett volna! Úgy érzem, túl hosszúra sikeredett, mert csináltam közben végig a versrovatot is, és mindig együtt, kedvvel és nagy bizalommal csináltuk a lapot, és mindent, ami hozzá kapcsolható volt, mindazt, ami már régtől és ma is a Látót jelenti. Remélem, látható lap maradt. Szerintem jó közösség és összetartó szerkesztőség vagyunk még, és jól csináljuk most is azt, ami egy szépirodalmi folyóiratnak mondható.”
Kovács András Ferenc a kortárs magyar költészet vezéralakja volt, a legnagyobbak között tartották számon. Játékos, és formagazdagnyelvi humorral pezsgő versvilága egy létfilozófiai „dubito” kivetülése. „Külön érdekessége az a disszonancia, amely a nyelvi és képi bőség, a csillogó anyagszerűségés az alapvető élmény, a Semmi átélése között feszül” – vette észre első kritikusa, Cs. Gyímesi Éva.
Az olvasó emlékezetébe vésődő képek közül kiragyog egy-egy ilyen hasonlat: „A teremtésnek még házszáma sincs… / Egy szálon függ a kozmosz, és pörög, / s lehull az alkony, mint egy nyaktiló”.
„S lehull az alkony, mintegy nyaktiló …” Ízlelgetjük most a sort, amely a költői nagyszerűségen túl a tragikum átütő erejű, hiteles megfogalmazása is, amely az első versektől kezdve végig húzódik a játékos versvilág mögött. Ez a tragikum a léte értelmét, rendeltetését kereső ember diszharmóniája, aki egy előre rejtőzködő értelmet keres, nyughatatlanul, és keresésének a szenvedélye túlmutatott mindig az öncélú játékosságon, az abszurd létfilozófia sivárságán. Már Cs. Gyímesi Éva is meggyőződéssel írta le Kovács András Ferencről, hogy „a komédiás a modern clownmaszkja mögött, akárhogyan is leplezi, könnyezik. Talán ott áll a katarzis küszöbén, és hallja már az »absconditus« szavát: …nem keresnél, hanem találtál volna meg.”
Markó Béla, Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költőtársa, így írt 2013-ban róla: „KAF tud írni amerikaiasan, oroszosan vagy görögösen, miközben, ismétlem, mindenki mással összetéveszthetetlen akkor is, amikor maszkot visel. Mi vajon tudunk-e végre valahára ebben a sokat szenvedett, de ma is sokféle kulturális értéket teremtő, többnyelvű Erdélyben, ezen a Kultúrpalota-arcú Marosvásárhelyen időnként a másik felével is gondolkozni? Képesek-e a románok beleképzelni magukat a magyarok helyzetébe? És bele tudják-e képzelni magukat a magyarok a románok helyzetébe? Tetszik, nem tetszik, ez a mi életünk központi problémája. A Kovács András Ferenc versei pedig azt bizonyítják, hogy a megértés által nem leszünk kevesebbek, hanem többek, és nem gyengül a saját identitásunk, hanem éppenséggel erősödik.” Markó ezzel azt hangsúlyozta, hogy KAF szerepjátékai nem öncélúak, hanem ez a sokszínű költő indulatos iróniával beszélt mindahányszor a verseiben is a nacionalista bezárkózásról és a provinciális igénytelenségről.
És még valamit cáfolt Kovács András Ferenc költészete Markó meglátása szerint: azt a rossz hiedelmet, hogy alkotó embernek nem kell a közéletbe beleszólnia. „De igen, bele kell szólni mindahányszor, ahogy ő is teszi! Bűn lenne bárki értelmiséginek elfogadnia, hogy a társadalom állapotáról való véleménymondás csupán néhány politikus privilégiuma” – írta a költőtárs. A marosvásárhelyi Kultúrpalota centenáriumi ünnepségén elhangzott méltatásban Markó rámutatott: „Mint ahogy a jelenkori Marosvásárhely elképzelhetetlen Petelei István, Molter Károly, Kemény János, Székely János vagy Sütő Andráséletműve nélkül is, hogy csak a legfontosabb íróinkat említsem. És azt hiszem, a város szellemi arculatában ma már szervesen ott van Kovács András Ferenc költészete is, az ő versei is részét képezik annak a láthatatlan Kultúrpalotának, amely a valóságos mellett ugyancsak meghatározza Marosvásárhely szellemi látképét”.