Életének 87. évében elhunyt Konrád György Kossuth- és Herder-díjas író, esszéista, szociológus – tudatta az író családja. Konrád Györgyöt hosszan tartó, súlyos betegség után otthonában érte a halál pénteken délután. Temetéséről később intézkednek; mivel 2004-ben Budapest díszpolgárává választották, a főváros Konrád Györgyöt saját halottjának tekinti.
Az író a magyar próza világszerte egyik legismertebb alakja volt, művei egyebek mellett angol, cseh, dán, finn, francia, héber, holland, német, norvég, olasz, orosz, spanyol és szerb nyelven jelentek meg. Valahogy úgy érzem, hogy ez a 20. századi történelem Európában, Közép-Európában mindenféle elképzelések jegyében dúlt – de az áldozatok mindenütt felhalmozódtak, és nem ők akarták az egészet. A rögeszmék jegyében zajlottak az események, és mindegyiknek nagyon sok áldozata volt. Mindent, ami a történelemben megesik, érdemes az áldozat nézőpontjából nézni és megítélni – mondta a történelemhez való viszonyáról egy 1998-as interjúban. Konrád György annak nemzedéknek volt az egyik legismertebb írója, amelyik egész életében ezzel a 20. századi történelemmel birkózott. És valahol az is ennek része, hogy bár a közvélemény íróként ismerte őt, egyre inkább a közéleti megnyilvánulásai miatt figyeltek rá. Konrád 1933-ban született Berettyóújfalun, módos, polgári zsidó családba. “Apám a hitközség tagja, neológ szemléletű zsidó volt. Ha szombatonként nem is, de péntek esténként eljárt a zsinagógába – én is ott voltam vele a páholyban. Kohanita volt, ő vitte a Tórát, ez nekem tetszett, és én is megérintettem. De azért alapvetően világi beállítottságú család voltunk anyám révén, aki nagyváradi polgárlány volt” – mesélte szüleiről. Szülei világát 1944-ben elsöpörte a holokauszt, ami
NEMZEDÉKE ÖSSZES TÚLÉLŐJÉHEZ HASONLÓAN KONRÁD SZÁMÁRA IS ÉLETE VÉGÉIG MEGHATÁROZÓ ÉLMÉNY MARADT.
Szüleit letartóztatta és Ausztriába hurcolta a Gestapo, ami utóbb szerencsének bizonyult, mert a városka teljes zsidó lakosságát Auschwitzba vitték el, ahonnan nagyon kevesen tértek vissza. Konrád úgy tudta, hogy a zsidó elemiből, ahova járt, minden osztálytársát elvitték és megölték. Ő maga azonban a deportálás előtti napon fel tudott menni Budapestre, ahol nővérével, Évával együtt egy védett svájci házban túlélték a vészkorszakot. 1945 februárjában mentek haza Berettyújfalura, ahova júniusban a szülők is hazatértek – így lett a család egy elpusztított közösség viszonylag szerencsés túlélője. 2001-ben gyerekkori megpróbáltatásairól önéletrajzi regényben számolt be Elutazás és hazatérés címmel.
A következő évben Konrád Debrecenbe került, és a Református Kollégium diákja lett, majd egy évvel később a budapesti Madách Gimnáziumban folytatta a tanulmányait. A történelmi megpróbáltatások azonban nem értek véget, 1950-ben a berendezkedett kommunista diktatúra elvette szülei házát és üzletét, ezért ők is kénytelenek voltak a fővárosba költözni. Konrádot 1951-ben felvették az Egyetemi Orosz Intézetbe, de két évvel később polgári származása miatt kizárták. Tanulmányait azonban folytathatta a magyar szakon, ahol 1956-ban diplomázott. Publikálni 1955-ben kezdett az Új Hang folyóiratban, 1956 őszén pedig az Életképek folyóirat szerkesztőségébe került. Csatlakozott a forradalmi nemzetőrséghez, de állítása szerint a vállán lógó géppisztolyt soha nem használta, csak járta a felkavarodott várost, hogy átélje, ami történik.
A géppisztolyt polgáriasan inkább úgy viseltem, mint az esernyőt, szükség lehet rá, jó, ha van. A rendszerdöntő tüntetésekről őrzött emlékeimben a vallásos-áhítatos elemmel az ügyetlenség képei váltakoznak. Az egykor csekélyke ellenzékből, a szinte nem is létezőből nagy és félelmetes erő duzzad. Nem kell nagyon szervezni, az emberek maguktól összejönnek a téren, egy belső parancs szólítja őket oda – mesélte később élményeiről.
Novemberben, a szovjet hadsereg bevonulása és a forradalom leverése után barátai, unokatestvérei biztatták, hogy menjen el nyugatra, de ő inkább maradt, bár még nővére, Éva is emigrált. Konrád az első években alkalmi munkákból élt, lektorált, korrepetált, fordított, segédmunkás volt. Az élete 1959-ben kezdett rendeződni, amikor gyermekvédelmi felügyelő lett a VII. kerületben. Az itt töltött hét év tapasztalataiból írta A látogató című regényét. Az 1960-as évek elején bekapcsolódott a megélénkülő szellemi életbe, és barátságot kötött a fiatal, nyugatos szellemű értelmiség vezéralakjaival, Hernádi Gyulával, Mészöly Miklóssal, Fehér Ferenccel, Sükösd Mihállyal, Jancsó Miklóssal és Makk Károllyal. Közben lektor és szerkesztő lett egy könyvkiadónál, és sorra jelentek meg esszéi irodalmi folyóiratokban. Első regénye, A látogató 1969-ben jelent meg, és egy olyan hosszú irodalmi pályafutás kezdetét jelentette, ami gyakorlatilag élete végéig eltartott:
KITARTÓ RENDSZERESSÉGGEL PUBLIKÁLT, MAJDNEM NEGYVEN KÖTETE LÁTOTT NAPVILÁGOT.
Közben 1965-től már a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet tudományos munkatársaként végzett városszociológiai kutatásokat, 1969-ben például barátjával, Szelényi Ivánnal közösen az új lakótelepek szociológiai problémáiról írt könyvet, valamint Pécsett és Szegeden is dolgoztak. A látogató közönségsikert aratott, és meghozta az ismertséget Konrádnak, majd a nemzetközi elismerést is, ugyanis 1987-ben megjelent angol nyelven a Penguin kiadónál. A regényhez a kor egyik legismertebb amerikai kritikusa, Irving Howe írt előszót, amiben Konrád “groteszk-lírai töprengéseit” a kor európai irodalmának élvonalába sorolta. Konrád ezt a nemzetközi elismertséget élete végéig megtartotta – ő lett “a kelet-európai író”, akit mindig megkérdeztek a nyugati lapokban a térség problémáiról, és mindig odafigyeltek a véleményére.
Itthon viszont a rendszer működésével szemben kritikus hozzáállása súlyos problémákat okozott: 1973-ben elbocsátották az állásból, ügyészi figyelmeztetést kapott, amiért megpróbálta kijuttatni egy ellenzéki barátja szamizdat könyvét az országból, majd A városalapító című következő regényét – ami szintén urbanisztikai vonatkozású – 1977-ben csak cenzúrázott formában engedték megjelenni. A legsúlyosabb összeütközése a hatalommal 1974-ben volt, Szelényivel közösen írott esszékötete, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz miatt. Ezt a csobánkai plébániától kibérelt harangozóházban írták, mert gyanújuk szerint a rendőrség lehallgatta lakásaikat, három példányban készült a kézirata, és Konrád kezdettől fogva azt tervezte, hogy kicsempészik külföldre, mert tudták, hogy itthon esélye sincs a megjelenésének, sőt a szakmai pályafutásuknak is valószínűleg véget vet. A könyvet valóban betiltották, a rendőrség zaklatta és megfigyelte a szerzőket, le is tartóztatták őket, és Szelényi végül emigrációba kényszerült. Az esszékötet így külföldön jelent meg az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában 1978-ban, majd 1985-ben egy szamizdat kiadásban, rendes könyvkiadónál csak a diktatúra bukása után láthatott itthon napvilágot, külföldön viszont számos nyelvre lefordították, egyetemi tananyag is lett. Szelényivel ellentétben Konrád a botrány után itthon maradt, 1989-ig betiltott szerzőként, akinek semmilyen legális jövedelme nem lehetett, könyveit pedig a könyvtárakban zárt anyagként kezelték. Engedték viszont utazni, egy-egy évet ösztöndíjjal Berlinben és Amerikában tölthetett. Következő regényét, A cinkost New Yorkban írta 1978 őszén, természetesen ez sem jelenhetett meg:
Hazajövetelem után, 1979-ben egy gépiratos példányát a politikai rendőrség Demszky Gábor földalatti kiadónál megtalálta, s továbbította az ügyészségnek és a bíróságnak, az pedig megsemmisítésre ítélte, amiről engem hivatalos levélben értesített – emlékezett rá vissza.
Az 1980-as években Konrád annak a szubkultúrának az egyik legismertebb tagja volt, amit “demokratikus ellenzékként” tartottak számon, és ami az ország demokratikus piacgazdasággá alakulását sürgette. Írásai szamizdat kiadványokban jelentek meg, a Beszélőben, a Hírmondóban és a Demszky-féle illegális könyvkiadónál. Nyugaton továbbra is nagyra tartották, 1984-ben a bécsi egyetem Herder-díjjal tüntette ki, és a kitüntetés átvételekor felolvashatta “Van-e még álom Közép-Európáról” című esszéjét a bécsi Schwarzenberg palotában. A 80-as években ismét több időt töltött külföldön ösztöndíjakkal, Berlinben, Amerikában és Jeruzsálemben is járt. Ebben az időben barátkozott össze a közép-európai, demokratikus átalakulást sürgető írók közül Vaclav Havellel és a lengyel Adam Michnikkel, akik saját országaikban hozzá hasonló helyzetben voltak. Következő regénye, az 1985-ben írt Kerti mulatság 1988-ban már megjelenhetett a Magvető Könyvkiadónál, jelezve, hogy a rendszer puhulásával a publikációs tilalom is véget ért.
A RENDSZERVÁLTÁS KONRÁD SZÁMÁRA EGY TÖBB ÉVTIZEDES ÁLOM BETELJESÜLÉSÉT JELENTETTE.
Sorra jelenhettek meg a könyvei magyar kiadóknál, ő maga pedig belevetette magát a közéletbe, részt vett az ellenzéki kerekasztalon, alapító tagja lett a Szabad Demokraták Szövetségének. 1990-től 1993-ig a nemzetközi P.E.N. Club elnöke lett, ekkor volt a tekintélye csúcsán. A rendszerváltás évére úgy emlékezett vissza, hogy tudatában voltak ugyan a népi-urbánus megosztottságnak, de akkor még, utoljára megvolt a beszélő viszony a két csoport között.
A Kósa öcsi (Kósa Ferenc) mondta egyszer, hogy nevetséges dolog, hogy itt népiek és urbánusok vannak szembeállítva, a Konrád Gyuri berettyóújfalui, én meg nyíregyházi vagyok. Én urbánus vagyok, ő meg népi. Nem akarták mondani, hogy zsidó. Aztán Csoóri Sanyi előjött ezzel a farbával, és Pista is belemelegedett – emlékezett vissza arra, hogyan kezdett megromlani a viszonya a Csoóri és Csurka fémjelezte körrel. Azt is mondta, hogy nyilvánosan először 1989-ben zsidózták le egy teherautóból kikiabálva
Az 1990-es évek elején Konrád élesen szemben állt a jobboldali Antall-kormánnyal, és kulcsszerepet játszott 1991-ben az akkori ellenzéket összefogó Demokratikus Charta megszervezésében, aminek egyik szóvivője is lett. Ettől az időtől kezdve Konrád megosztó figurává vált, akit a liberálisok továbbra is a magyar értelmiség egyik vezéralakjaként ismertek el, jobboldalon viszont gyűlölet övezte. Gyakran elhangzott vele szemben a kozmopolitizmus vádja, amit ő pozitív jelzőként vállalt: Érdekel a világ. A kozmopolitaság kezdettől jellemzett. Berettyóújfaluból Nagyváradra utazva gyerekként végig az ablakban álltam. Érdekelt, hogy vajon kiszáradt vagy ott lesz még a tócsa, amelyből a benne fürdőző bivalyoknak csak a szeme látszik ki. Ma is szeretek bámészkodni – nyilatkozta. A 2000-es évek elején két önéletrajzi tárgyú regényben ötvözte gyerek- és fiatalkora tapasztalatait a fikcióval, ezek az Elutazás és hazatérés (2002), illetve a Fenn a hegyen, napfogyatkozáskor (2003) címen jelentek meg. Az elsőben 1944-45 történetét mesélte el, a másodikban a következő ötven évet, a huszadik század utolsó évéből, az 1999-es napfogyatkozás délelőttjétől és a Szent György-hegy csúcsáról kezdve a visszatekintést. 2017-ben egy nagyszabású, szintén önéletrajzi ihletésű regényfolyamot kezdett el Falevelek a szélben – Ásatás 1 címmel. Irodalmi munkásságát itthon és külföldön is számos díjjal ismerték el, 1997 és 2003 között a Berlini Művészeti Akadémia elnöke volt. Az 1990-es évek közepétől már nem vállalt aktív közéleti szerepet, noha interjúkban gyakran elmondta a véleményét,
ÉS 2010 UTÁN AZ ORBÁN-KORMÁNY EGYIK LEGISMERTEBB KRITIKUSAKÉNT TARTOTTÁK SZÁMON.
Ugyanakkor mindvégig elsősorban írónak tartotta magát, és azt mondta, nem érezte alkalmasnak magát, hogy rendszeres politikai munkát folytasson:
A politika nem a munkám, csak belekotnyeleskedem. […] Mindig rossz kormányok alatt éltem. Vagy eleve rosszak voltak, vagy gyengék, bizonytalanok és kapkodóak. Én nem szerettem sem a nácizmust, sem a kommunizmust, mindkettőről azt gondoltam, hogy gyorslift bizonyos embereknek felfelé