Hírek

Meghalt Bächer Iván

Published on

Hosszú, súlyos betegség után 56 éves korában elhunyt Bächer Iván, a Népszabadság elmúlt két évtizedének meghatározó publicistája. Éveken át saját helye volt a szombati lapban: hetente írt tárcanovellát, regényekké összeálló novellafüzért. Ilyen színvonalú és mennyiségű irodalmi szöveget valószínűleg Krúdy Gyula óta senki sem alkotott.

Bächer Iván az ELTE történelem-pedagógia szakán végzett, majd a Móricz Zsigmond Gimnáziumban tanított. 1989-1991 között a Magyarország hetilap, ezt követően pedig a Népszabadság munkatársa, majd főmunkatársa volt.

Lényeglátó riportjainak, szenvedélyes publicisztikáinak nagy sikere volt, sokan éppen őérte vették a Népszabadságot, az ő írásai miatt váltak olvasókká. Ő volt anévadója a Pozsonyi Pikniknek, mint ahogy meghatározó személyisége lett az irodalmi élet minden szegmensének.


Friss Róbert nekrológja a Népszabadságtól.



Bächer Iván (fotó: Teknős Miklós, Népszabadság)

 

Bächer Iván halálára: Ököllel a zongorát

Magyar. Baloldali. Író. Újságíró. Publicista. Született 1957-ben Budapesten. Hatalmas lakásba. Hatalmas családba. Hatalmas szellemi súllyal a nyakában. Édesapja Bächer Mihály zongoraművész, édesanyja Malecz Erika építész. Dédapja Thury Zoltán író, újságíró. Apai nagyanyjának, Thury Erzsébetnek a húga, Thury Zsuzsa író. Ha ez az örökség nyomasztotta is, nem tudunk róla. Élt vele, ahogyan tudott. És: tudott.

Az ELTE történelem-pedagógia szakán végez 1981-ben. 1988-ig a Móricz Zsigmond Gimnáziumban tanít történelmet, később egy ideig óraadó tanár. 1989 és 1991 között – jobboldali elüldöztetéséig – a Magyarország című lapnál dolgozik. 1991 óta a Népszabadság munkatársa, főmunkatársa. Intézménye.

Bächer Iván írásai a NOL-on

Összevész a lappal, a lap vele, majd publikálni visszatér, a Hétvége mellékletbe, a saját rovatába, a saját, megszokott, visszakiabált tipográfiai helyére. Szereti a megszokott, kiérdemelt, kiharcolt helyeket.

2005 óta önálló esteken is szerepel, ahol műveiből adnak elő részleteket az ő zongorakíséretével. Mert 1981-től szépirodalmi írásai is megjelennek az Élet és Irodalomban, az Új Tükörben és a Magyarországban. Több mint kéttucat könyvet publikál. Családregényt, Újlipócia-regényt, falu- és városregényt, levélregényt, aztán receptgyűjteménynek, főzésnek, konyhai életképnek álcázott családregényt, városregényt. Barát-regénnyé fűzött barát-jellemrajzokat, sors-skicceket.

Hiszen figyel, szemlélődik és fülel, följegyez minden szót, minden gesztust, minden életfordulatot, hogy aztán tűpontosan, mégis önnön melankóliáján átszűrve, olykor ironikusra, gyakrabban tragikusra hangszerelve adja vissza. Megörökít mindent és mindenkit, akit szeret, igazi krónikása lesz saját – igazságtalanul rövidre szabott – életének, korának.

Másik arca a szelíd-szótlannak álcázott atombombáé.

Néma-nyughatatlan, amíg az elfojtott üvöltés fel nem szakad belőle. A makacsságig önfejű. Meghallgatja a kritikát, de nem hallgat rá. Kérlelhetetlenül robbanékony nemcsak politikai ellenfeleivel, hanem sajátjaival is. Mert pontosan tudja, hogy miről, mit gondol. Mert pontosan tudja, hogy azt, amit gondol, pontosan fogalmazza meg. Akkor is, ha nincs igaza. Persze, igaza van. Az önpusztításig kegyetlenül. Végletesen fekete-fehér. Csak az irodalomban ismer árnyalatokat. Két ököllel veri a zongorát. Mint Kurt Weill súlyos Koldusopera-akkordjait Brecht szilveszteri házi színielőadásán, valamikor a kilencvenes években.

Nem kellett volna. Semmit sem így kellett volna. Nem kellett volna évtizedekig a kakofóniáig verni azt a billentyűzetet. Akkor sem, ha másként nem lehetett, mert csak így volt érdemes.

Volt. A magyar, baloldali, író, újságíró, publicista tegnap meghalt.

 

(forrás: Népszabadság)

 

Exit mobile version