Miért nem tudjuk tudomásul venni Kertész Imre magányosságát? Azt, hogy az életműve mindenkié, a véleménye pedig senkié. “Mi lennék Auschwitz nélkül?” címmel jelent meg interjú Kertész Imre irodalmi Nobel-díjas magyar íróval a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung (FAS) című vasárnapi német lapban. Azt mondja: “A haláltáborban váltam azzá, aki vagyok.”
Kertész Imre a Letzte Einkehr (Az utolsó kocsma) című könyvének jövő heti megjelenése alkalmából közölt interjúban elmondta: a kötetbe szerkesztett naplóbejegyzések írása közben nem gondolt arra, hogy kiadja ezeket a szövegeket.
A 2001-2009-es időszakból származó szövegek valójában nem is naplóbejegyzések, hanem ötletek, gondolatok regényíráshoz, amelyeket csak rögzíteni akart, hogy ne merüljenek feledésbe, de “természetesen mégis” megfeledkezett róluk. Gyakran esténként vagy éjjel írt egy-egy sort egy füzetbe, amelyet aztán elsüllyesztett a fiókba. A feljegyzéseket a munkatársa találta meg, és úgy vélte, hogy “ez mégiscsak érdekes irodalmi anyag”. Sorra hozta az oldalakat, és “a végére tényleg nagy adag papír gyűlt össze (…), most pedig megjelentetem, mert jó” az összegyűjtött anyag – mondta Kertész Imre.
Kertész Imre (fotó: Pecsma.hu)
Az önéletrajzi jellegű írásban “főként a kudarcaim érdekelnek”, az, hogy “miért nem megy valami”, nem úgy, mint Thomas Mann naplóinál. Azok másmilyenek, egy “reprezentatív író” feljegyzései, aki “fontosnak tartja, hogy mi történik vele, hogyan borotválkozik… Én cél nélkül írtam” – tette hozzá.
Magához az íráshoz Thomas Mann vezette el, első, meghatározó irodalmi élménye a német író Wälsungvér testvérek című műve volt. Az íráshoz olvasással képezte magát, tudása az elolvasott könyvekben említett szerzők munkáinak megismerése révén bővült, a személyes találkozást, eszmecserét a kortárs írókkal pedig kerülte – mondta el az interjúban Kertész Imre, kiemelve, hogy az irodalom “nem más, mint merészség és szorgalom”.
Arra a kérdésre, hogy eddigi életére visszatekintve inkább olyan dolgokat bánt meg, amelyeket nem tett meg, vagy olyanokat, amelyeket megtett, azt mondta: a betegsége okozta fájdalmaktól elvonatkoztatva úgy érzi, “csodálatos” élete volt. “Megéltem és megértettem a világot, és ezért egyáltalán semmit sem bánok”
“Mi lennék Auschwitz nélkül? (…) Semmi és egy senki. Egy átlagember” – mondta Kertész Imre.
Az író igennel felelt arra a kérdésre, vajon hálás-e azért, hogy “megtörtént” vele Auschwitz. A haláltáborban “váltam azzá, aki vagyok. Mit élhettem volna át Auschwitz nélkül? Mindazt, amit a többiek is mind megélnek” – mondta Kertész.
Hozzátette: sokat beszélnek a tehetségről, “de mi is az a tehetség (,…) egy készség, és van sok író, aki állandóan csak ír, és nem is rossz könyveket, nekem viszont ez a nyelv megtalálásáért folytatott küzdelem volt. (…) Nem én voltam tehetséges, hanem ahhoz kellett tehetséggel rendelkeznem, ami történt velem. Ki kellett ráncigálnom magamból a tehetséget, hogy meg tudjam fogalmazni azt a kivételes dolgot, ami történt velem” – fejtette ki Kertész Imre.
Az életművét lezárta – tette hozzá. Ha valami eszébe jut, azt szívesen leírja majd, de “újat” csak akkor írhatna, ha folytatná a “régit”, ami azonban már lezárult. “Nehezen képzelhető el, hogy mindazok után, amit eddig írtam, szerelmi történetekkel folytatnám Jancsi és Juliska-stílusban” – jegyezte meg.
Az interjú készítője, Johanna Adorján felidézte, Kertész a The Paris Review nyári számában közölt interjúban kijelentette, hogy az amerikai irodalmi folyóiratnak adott nyilatkozata volt élete utolsó interjúja, majd megkérte a Nobel-díjas magyar írót, állapodjanak meg abban, hogy a FAS-nak adott interjú “teljesen hivatalosan NEM az utolsó”. Kertész Imre erre nevetve kezet nyújtott Adorjánnak, és azt mondta: “rendben van”.
A Letzte Einkehr című kötet naplórészleteket és egy regénytöredéket tartalmaz Kristin Schwamm fordításában, és a Rowohlt kiadónál jelenik meg.
Köves Gyuri (Nagy Marcell) a Sorstalanság című filmben (Intercom)
Miért nem tudjuk tudomásul venni Kertész Imre magányosságát? Azt, hogy az életműve mindenkié, a véleménye pedig senkié. Akárhányszor megnyilvánul azzal a provokatív világundorral, ami reá jellemző, beindulnak a kollektivista támadó és védő reakciók. Ez évtizedek óta így van.
Ami okot ez a mostani interjú a fölindulásra ad, azt Kertész már évtizedek óta adja. Legkésőbb a Valaki más megjelenése óta tudjuk, hogy őelőtte sem a világnak, sem a világ bármely közösségének, sem a Teremtőnek nincs mentsége a földi létezésre.
Kertész azt adja nekünk, mi lényege: a kozmikus pesszimizmust, radikális individualizmust, amellyel minden kollektívumból kitagadja magát, minden kollektivitásban, közmegegyezésben, közhitben, bevett társadalmi szerepben, a világ egész működésében hazugságot lát; Auschwitz szellemét ráértelmezi a kádári diktatúrára, New Yorkra, a jelenkor európai szellemére, mindenre, s megállapítja, hogy a világ megállíthatatlanul süllyed, menthetetlen. Ott van a naplójában: „végletesen kétségbe kell esni, mert ez az igaz út”, s „jó dolog azokhoz tartozni, akik sehová sem tartoznak”. Pont.
Kertész nem kíméli sem önmagát, sem azokat, akikkel a kollektivizmus idiótái gyűlöletük célpontjaként egybefogják őt. Megkapják a magukét a liberális asszimilánsok a „bujkáló kaméleonmentalitásukkal”, elkönyveli önmagát is tulajdonságok nélküli tömegemberként; nem bocsátja meg magának, hogy konszolidált anyagi és lelki élet- és munkafeltételei biztosítása végett úgy kellett néha működnie, ahogy egy társadalomban működni lehet.
Kertész Imre előadása (fotó: Index)
Kertészt nem érdekli, melyik szavát hogyan lehet félreérteni, a félreértői meg sohasem akartak megérteni önmagukon kívül senkit. Tök mindegy, hogy Kertész a holokausztbizniszt a németeknek tulajdonítja, az a zsidóknak lesz tulajdonítva, tök mindegy, hogy Kertész nem a saját művét véli Nobel-díjra érdemtelennek, hanem a díjosztókat az osztásra, ez is azoknak a tökfilkóknak szolgál igazolásul, akik akkor sem fogták föl a Sorstalanságot, ha véletlenül a kezükbe került.
Másfél évtizede még vita folyt Kertész értőinek és értékelőinek körében is arról, lehet-e termékeny ez az egyetemes depresszió. Radnóti Sándornak akkor még hangsúlyoznia kellett ezt: „vegyük a Kertész által is felidézett szilénoszi gondolatot, amely azt mondja, hogy a legjobb meg sem születni. Miért ne lehetne ilyen szélsőségesen sötét világlátás alapján nagy művészetet kicsikarni?”
Az a helyzet, hogy van nagy művészet, amit csak így lehet kicsikarni. Például Máraié, Camus-é, akiket Kertész a legközelebb érez magához. Minden Kertész-provokáció onnan indult, abból a villamosból, ahol Köves Gyuriból a táborból hazatérve kiszakadt, hogy amit érez, az a Gyűlölet, és aki iránt érzi, az a Mindenki. A sorshívő áldozatokkal együtt, akik úgy élték meg a pokol stációit, mint amelyek jönnek feléjük, mintha nem létezett volna a lábuk, amellyel léptek feléjük. Az áldozatok belefoglalása a Mindenkibe a Sorstalanság félelmetes erejű, kiszárított, hűtött, szenvtelenített szövegével – ehhez kellett akkora bátorság és energia, amit csak az egyetemes pesszimizmusból és a félértési lehetőségek iránti érdektelenségből lehet meríteni.
A szélsőséges pesszimizmusból kicsikart művészet értékének képviseletével azonban egyáltalán nem kell együtt járnia a szélsőséges pesszimizmus és minden abból következő, vadul általánosító, provokatív állítás védelmével vagy mentegetésével. A nyájszellem legradikálisabb tagadásához nem kellene nyájszellemmel viszonyulni. Merjünk Kertészhez azzal az elvárásokat megvető szuverenitással viszonyulni, amellyel ő viszonyul a világhoz.