Szerző: Grecsó Krisztián | Megjelent a Vasárnapi Hírek 2014. december 21-diki lapszámában
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
A Blahán vett fel minket, rohanni kellett, mert késésben voltunk, ahogy mindig, az élet viszonylatok és határidők metszete, és már a szülőszobából kifelé jövet deficit van, lemaradás, soha semmi nincs a helyén, és soha semmi nem jön időben, és ezt mi tudtuk, valamennyire meg is békéltünk vele, úgyhogy nem aggódtunk annyira, csak amennyire kell, illik, hogy a Duna-parti művelődési házba beterelt gyerekek majd zabolátlanok lesznek, ha késnek a zenészek meg az írók, hogy állítólag megzenesített verseket adjanak elő, négyen mentünk, ő vezetett, adventi fényalagút volt a téli körút, még a kíméletlen dugó is ezüstös mázat kapott tőle, azt mesélte, hogy most lett kész a kocsijuk, mert belementek, a férje vezetett, a gyerekeket vitte, és az ő élete párja sajnos jószívű, jóhiszemű és kedves is, és nem elég ez, mindez az arcára van írva, egyszerűen látszik a képén, hogy becsületes, sugárzik belőle az a hülye tisztesség, és a nő, aki belement, persze mindjárt kiszúrta ezt, a galád nők érzik az ilyesmit, és míg megjöttek a rendőrök, megdumálta, hogy a férje a hibás, neki kellett odamennie és rendet tennie, leüvöltötte a nő fejét, és lett is betétlap hamar, mosolyogva hallgattam, mert nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljem a helyzetet, ilyen nő volt, határozott, eltökélt és céltudatos, szinte láttam magam előtt, ahogy intézi a forgalmi helyzetet, a rendőröket, a vétkes nőt, három perc alatt megevett egy ilyen konfliktust, közben lassan feltűnt a pipiskedő Petőfi híd, ő továbbra is a férjéről mesélt, hogy megveszik ezért a tisztességes fasziért, mert ebben az alattomos városban olyan, mint egy sziget, mint egy oázis, de azt meg már unja, hogy ő a rossz zsaru, ő nem akar mindig zsörtölődni és zsarnokoskodni, bólogattam, ez már nem a koccanásos, könnyű csevej volt, „ugye nem vagyok zsarnok?”, kérdezte, „ugye nem vagyok ilyen?”,…
…belém bújt az ördög, megköszörültem a torkom, „na, menj a fenébe!”, kiabálta, „hát nem vagy mimóza”, mondtam, és nevettünk, sokat nevettünk, meg énekeltünk is, aznap jött ki az új Kistehén-album, míg kiértünk a városból, üvöltött az Elviszem magammal meg a Pápá, nyugodj békében, hátul ült a dal szerzőpárosa, elöl mi ketten, a ragyogó város után koromfekete volt a határ, az üres M6-os, és egyszer csak az üres, sötét égből hullani kezdett a hó, nem is volt hideg, és a télnek sem volt szaga, semmi sem utalt erre a hirtelen havazásra, és mégis, úgy jött, mintha kergették volna, havazott, mintha ezen múlna a világ sorsa, sűrű fehér függönyben mentünk, a szezon első hóesése volt, ünnepi lett tőle az este, megható és őszinte, szerelmekről kezdtünk el mesélni meg kamaszkorról, Szentesről, ahol minden kezdődött, ahol ő is belebolondult a férjébe, végtelen lett az idő és tágas a táj az adventi hóesésben, muszáj volt vallani róla, hogy élünk, és hogy jó élni, hogy ez jutott, és hogy bármi is történik, kíméletlenül gyönyörű ez az élet, pedig nehéz nap volt, aznap váltam, mintha gyónnék, mondtam el neki a havat könnyező téli éjszakában, hogy mit érzek, és ő összeszedett, egyben tartott, helyre tett, mert gyakran nem volt igazam, és azt is megmerte mondani, aznap este is megmerte, nem kímélni akart, hanem szeretni, így haladt a karaván, szikrázott a fényszóró, elcsúszott a Duna-mente vékony lankáin, felszabadult, őszinte este volt, csak néhány év telt el azóta, nincs messze, mégis olyan, mintha a mesében mentünk volna, mintha nem is létezett volna az az édes kanossza, hiszen az adventben utaztunk, az időben mentünk, és ettől volt olyan felszabadító és gyönyörű az egész, mire odaértünk, kész volt a leltár, visszafelé már csak nevetni kellett és énekelni, pletykálni és reménykedni, hogy ez mindig így lesz, vagy ha nem lehet mindig így, legalább sokáig, de úgy alakult, úgy döntött az égi táblabíróság, hogy kicsi ideig sem lehetett így, de az azért szép, van humora a sorsnak, hogy az ő utolsó nagy munkája egy könyv volt, egy könyvet szerkesztett, amelyik hősökről szól, példaképekről, írókról, sportolókról, átlagemberekről, akiket nem kímélt a sors, és akik magukat sem kímélték, akik nem hagyták az életnek, hogy gonosz és ostoba legyen, különös ajándék ez egy alig négy évtizednyi élettől, hogy ilyen könnyen kibontható metafora lett a vége, nekem meg bárcsak lehetne még egy olyan adventem, amikor ilyen szép a világ, amikor kitárul az idő, és egy pillanatig úgy érzem, hogy az ég kegyelmes.