Az 1829-ben létrejött modern görög állam veleszületett betegsége volt az oszmánoktól örökölt rossz gazdasági környezet, amit csak súlyosbítottak a 20. század elhibázott lépései. Az euró bevezetését a német Bundesbank akkori vezetése sem ajánlotta, de a lépést modernizációs ugródeszkának hitték; most ennek a levét isszák meg az adósságrendezésre szövetkezett európai államok és pénzintézetek.
1929-ben, a nagy gazdasági világválság évében Charles Bullock, a Harvard közgazdásza egy kitűnő esszét közölt idősebb Dionüszosz (i.e. 432-367), az ókori Szürakuszai vezetőjének monetáris politikájáról. A rettegett türannosz számos hadjáratot vezetett a környező államok ellen, többször csatázott Karthágóval is, de Szicíliát soha nem sikerült teljesen megtisztítania a punoktól.
Miután a hódító hadjáratok teljesen kiürítették a kincstárat, a zsarnoknak merész ötlete támadt: felszólította Szürakuszai lakóit, hogy szolgáltassák be a tulajdonukban levő kézpénzt. Mikor pedig az összes drachma befolyt, Dionüszosz nemes egyszerűséggel átcímkézte az egydrachmásokat kettesekké. A probléma megoldódott, Szürakuszai újra gazdag lett – látszólag. A neves közgazdász ezt inkább elrettentő példának szánta annak alátámasztására, hogy a pénzverés, azaz a még több pénz pumpálása a gazdaságba, önmagában nem oldja meg az adott város, illetve ország pénzügyi bajait.
Ha Európa vezetői sokkal jobban megvizsgálták volna Görögország közelmúltjának gazdaságtörténetét, akkor talán soha nem engedik meg, hogy a görög nemzeti valutát a némettel, vagy az Európai Unió más erős tagállamainak fizetőeszközével összefésüljék. Miután a görögök sikerrel megvívták a függetlenségi háborújúkat, s 1829-ben létrejött a modern Görögország, az ország 1843-ban, 1860-ban és 1893-ban is a csőd közelébe jutott. Carmen M. Reinhart és Kenneth S. Rogoff gazdaságtörténészek számítása szerint Athén az európai államok közül a leghosszabb ideig volt fizetésképtelen, s a világon egyedül csak két latin-amerikai országnak, Ecuadornak és Hondurasnak rosszabb a hitel visszafizetési aránya.
A déli euróövezeti (Spanyolország, Olaszország, Portugália) országokkal együtt Görögországban sem volt meg az az erős középosztály, amely a 18. században az ipari forradalom élére állt volna. Athén ebből a szempontból is kilóg a sorból: az országot nem csak a Kárpátok választották el fizikai értelemben a „kontinentális” Európától, az európai tudomány és kultúra főáramlatai is nagy ívben elkerülték a Peloponnészoszt. A félsziget több száz éven át az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott, amely mint ismeretes, nem az ipari erejéről híresült el.
Az 1929-es gazdasági világválság hatásai elől Görögország sem térhetett ki. Csak tetőzte a bajt, hogy Athén a dollárhoz kötötte saját devizája értékét, ami a hatalmas kereskedelmi deficit miatt hosszabb távon fenntarthatatlannak bizonyult, ennek következtében az ország lényegében devizatartalék nélkül maradt. A drachma értéke később tovább zuhant, ami drágította a Nagy-Britanniából, a Közel-Keletről és a Franciaországból érkező behozatalt. Az importkvótákban jelentkező protekcionizmus és a gyenge drachma lehetővé tette az ipar fejlődését, így Görögországnak kisebb sérülésekkel sikerült megúsznia az egész világot megrengető gazdasági válságot, Ioannis Metaxas görög tábornok fasiszta kormánya pedig bizakodva, egy a gazdasági növekedés pályájára állított országgal a háta mögött nézhetett a második világháború elé.
Athén a világháborút követően összehasonlíthatatlanul nagyobb hátrányt volt kénytelen ledolgozni az újjáépítés megkezdésekor, mint Európa többi állama. A partizánharcok következtében a polgárokra komoly megtorlás várt, a brit tengeri blokád és a Németországba szállított export miatt a népesség éhezett. A világháború alatt Görögország lakossága hét százalékkal csökkent, az ország pedig még mindig nyögte a történelem ötödik legnagyobb hiperinflációjának (1943-1944) következményeit.
Míg a Mediterráneum térségének államai sikerrel hajtották végre a modernizációs programokat, addig Görögország tovább vergődött a gazdasági csapdában, a náci megszállás után kirobbant polgárháború pedig csak mélyítette a válságot. Az Európai Közösségbe való felvételt megelőzően a háború által életben tartott ipari termelés lassú hanyatlása volt megfigyelhető, s ez a trend csak nem akart megfordulni. A termelés ugyan lépést tartott Európával, de a munkabérek gyors emelkedése versenyképtelenné tette a görög ipart.
A hatvanas-hetvenes években Európa perifériáin is elkezdődtek az iparosítások, Athént viszont a modernizációs kísérleteket csípőből elutasító katonai junta hajtotta igába. Görögország sok szempontból preindusztriális ország maradt, ahol az állam mindenhatóságába csak néhány kartell és gazdag család szólhatott bele, ráadásul alig volt olyan nemzetközi cég, amely meg tudta vetni a lábát Hellász földjén. Az államadósság a nyolcvanas években elszaladt, az 1981-es, viszonylag nyugodt szintről (34,5%) a kilencvenes évekre három számjegyűvé nőtt az összeg, az infláció pedig 19 százalék, az európai átlag háromszorosa lett – fényévekre a maastrichti kritérium 1991-es célszámaitól.
Mindeközben a világ próbált szabadulni a történelemtől, a németek és a franciák elkötelezték magukat az euró, mint az európai egység felé tett újabb állomás mellett; ezt szolgálta az 1957-es római egyezmény, az Európai Szén-és Acélközösség, az Euratom, az Európai Gazdasági Közösség, az Európai Közösség, valamint a korábbi évek monetáris uniói. Németország, s különösen a Bundesbank tudta, hogy Görögországnak nem szabadna áttérnie a közös valutára, ezt azonban nem kürtölhették világgá, mivel akkor az egész európai egységesülési folyamat léte forgott volna veszélyben. A görögök (hasonlóan Dél-Európa gazdasági és politikai elitjéhez) erről teljesen másként gondolkodtak, ők az euróban a modernizáció katalizátorát látták, szerintük a drachma lecserélésével Athén végre elindulhat a szabadpiac útján.
