Ezrek búcsúztak Alfölditől

Több ezren búcsúztatták az Alföldi-korszakot vasárnap este a Nemzeti Színház előtt. Éjfélkor lekapcsolták a környék világítását, ezzel véget ért egy vaskos fejezet a magyar színháztörténetben. Tiszteletét tette a színpadon számos művész, mások mellett Jordán Tamás korábbi igazgató, Spiró György író és Csákányi Eszter színművész.

A Nemzeti Színház előtt több ezren vettek részt azon a pikniken, amelyen a rajongók elbúcsúztatták Alföldit. A szimpatizánsok egy kivetítő segítségével követhették a teátrumban zajló gálaműsort. A sajtótájékoztatóról a Népszabadság, a búcsú piknikről a Magyar Narancs beszámolóját közöljük, a cikk végén megnézhető az Index videó-összefoglalója és a Mephisto című előadás kritikája a prae folyóirattól.

„Nem könnyű pszichés állapot, megpróbálok korrekten és felnőtt módon viselkedni, de természetes, hogy az ember érzelmei működnek ilyenkor” – így kezdte Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója mandátumának utolsó napján, vasárnap a teátrumban tartott sajtótájékoztatót. E sajtótájékoztató egyébként a szokásos évadértékelők hagyományába illeszkedik, ugyanakkor persze szakítás is e tradícióval, hiszen jelen formában ez az utolsó – fűzte hozzá. Ezután a színház nevében köszönetet mondott mindenkinek, aki az elmúlt öt évben segítette a munkájukat.

„Isten áldásával történt az elmúlt öt év, hiszen minden, ami a körülmények miatt akár negatív irányt is vehetett volna, végül pozitívba fordult” – így Alföldi. Hogy mennyire volt sikeres az elmúlt fél évtized, azt a direktor szerint bizonyítja, hogy az elmúlt pár hónapban milyen európai hozzáállással fejezték ki a nézők, mit gondolnak a színházról. Fontosnak tartotta elmondani: az emberek a saját pénzüket adták a jegyekért, az elmúlt hónapokban is, amikor majdhogynem közelharcot kellett vívniuk, hogy be tudjanak jutni egyes előadásokra.

Alföldi példa nélküli eseménynek nevezte, hogy az interneten a Mephisto című előadásra 120 ezer forintért kelt el két jegy. Beszélt arról is, miért nem igaz szerinte, hogy a Nemzeti rétegszínház volna. Mindenféle ember járt ide, katolikusok, zsidók, magyarországi magyarok és határon túli magyarok, szőkék, barnák, hosszú és rövid hajúak, a jelenlegi kormányra szavazók, a jelenlegi ellenzékre szavazók és olyanok is, akik egyáltalán nem szavaznak, vagyis a nemzet teljes egészének tagjai jártak ide – fejtette ki.

„Minden, ami megpróbálja az elmúlt öt évet besározni, az eredményeket semmissé tenni, hazugság. Nem csúsztatás: hazugság” – mondta Alföldi, utalva a Nemzetit negatív színben feltüntető újságírókra, illetve médiumokra.

Alföldi az új vezetőségnek azt kívánta, sikerüljön megtalálnia azt a nézőbázist, amelyre „nagy előszeretettel” hivatkozik. Azt továbbá, hogy a jövőben azok is eljöjjenek, akik eddig azért nem jöttek, mert ő vezette a Nemzeti Színházat.

„Nagyon rég volt ennyire sikeres a Nemzeti Színház” – mondta a távozó direktor. „Olyan szellemi közeget teremtett, olyan közönséget tudott maga mellé állítani, amelynek a tagjai magukkal fogják vinni a Nemzeti által képviselt szabad, nyitott, kritikai gondolkodást. Ennél többet színházigazgató nem kívánhat” – tette hozzá, színháztörténeti jelentőségűnek nevezve azt is, hogy a Nemzeti Színház 176 éves történetében még nem fordult elő, hogy az új vezetőség lenullázza a 30 előadásból álló repertoárt – most viszont éppen ez történik.

Alföldi Róbert reagált Kerényi Imre és Kósa Lajos, Debrecen fideszes polgármesterének „buzizására” is. Szerinte megalázó, méltatlan és alpári, hogy vezető kormánypárti értelmiségiek és politikusok ilyesmit engednek meg maguknak, s vidéki kocsmák színvonalán értékelik a Nemzeti Színház működését, műsorát. Az igazgató reagált L. Simon László korábbi kulturális államtitkár szavaira is, aki szerint polémiát kell arról nyitni, hogy állami intézményekben milyen arányban jelenhet meg a homoszexualitás. Ez ahhoz vezethet, mondta Alföldi, hogy a szőke emberek, majd a másként gondolkodók arányáról is vita kezdődik, ez pedig „végtelenül rossz időket idéz”.

„Ezen az úton haladva nem leszünk szalonképesek Európában. Lehet, hogy győzni fog a szabadságharcunk, de a saját mocsarunkban fogunk tespedni, miközben korábban nagyon nagy áldozatot hoztunk azért, hogy elindulhassunk a demokrácia útján” – mondta Alföldi Róbert.

Az igazgató szerint borzasztó érzés, hogy nem politikusként, nem közéleti emberként mégiscsak belekeveredett ebbe a méltatlan játékba, s kikérte magának, hogy most mégis olyan mondatokat kell mondania, mint egy politikusnak. A saját hazájáért felelős magyar értelmiségiként végtelen szorongással és félelemmel tölti el, amit maga körül lát.

„Muszáj összefognunk, azért, hogy le tudjunk ülni egymással beszélgetni, és hogy felejtsük el, amiben most élünk, különben nagyon nagy baj lesz” – fogalmazott Alföldi Róbert, aki szólt az Új Színház-ügyről is. Egyes hírek szerint ugyanis a főváros kulturális vezetése tárgyalt vele a Paulay Ede utcai, most Dörner György vezette teátrum átadásáról. Elmondása szerint valóban folytak tárgyalások ebben az ügyben a főváros kulturális vezetőjével, egyebek mellett azért, mert az Új Színház nem tudta hozni az elvárt számokat. A minisztériummal is tárgyalt arról, hogy a bezárt Budapesti Kamaraszínház bázisán is kaphatna színházat úgy, hogy kezdeti segítség után, magánmecenatúra bevonásával 2-3 éven belül egy kvázi magánszínház jönne létre, s Alföldi azt az információt kapta, hogy ez ellen Orbán Viktornak sem lenne kifogása. Csakhogy a minisztérium kompetenciáját mutatja, hogy a színházi rendszerben a művészeknek április 30-ig alá kell írniuk a következő évadra szóló szerződésüket, a tárgyalás tehát eleve megkésett. „Január elsejével nem lehet színházat létrehozni, hiszen az évad szeptembertől júniusig tart” – fogalmazott a távozó igazgató. Ezután az mondta: „Nem kap az Alföldi színházat, köszöni szépen, nem is kér, pont”.

Alföldi felolvasott két cikkelyt Magyarország alaptörvényéből is. „Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.” Továbbá: „Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát, továbbá – a lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése érdekében – a tanulás, valamint törvényben meghatározott keretek között a tanítás szabadságát.” „Ez Magyarország alaptörvénye, köszönöm szépen!”

Végezetül elmondta, a Vígszínház megvette a Mephisto című előadást, így az jövő év novemberétől a Szent István körúti teátrumba kerül, s az eredeti szereposztás mellé kerül egy új is. Tegnap este a Nemzeti Színház előtt több ezren vettek részt azon a pikniken, amelyen a rajongók elbúcsúztatták Alföldit. A szimpatizánsok egy kivetítő segítségével követhették a teátrumban zajló gálaműsort, amelyen részleteket villantottak föl a legsikeresebb előadásokból, de tiszteletét tette a színpadon számos vendégművész is.

A Magyar Narancs beszámolója

Az a baj a búcsúgálákkal, hogy a szervezőknek nincs gyakorlatuk benne. Pedig ha lenne, el lehetne kerülni az olyan fiaskókat, mint az Alföldi Róbert igazgatta Nemzeti Színház ötéves periódusát lezáró gála szabadtéri élő közvetítésének első fél órája, amelyben ha véletlenül társult hang az óriáskivetítő képéhez, abban nem volt köszönet – ki akarná mikiegér-hangfekvésben hallgatni a torzításnak áldozatul esett igazgató szavait? -, ha pedig némák maradtak a hangszórók, akkor csak a tegnapi főpróbán már részt vett kollégának lehet hinni, hogy például Nádasdy Ádám éppen nagyon jókat mond, noha a réten csak olyan foszlányokat csípni el szavaiból, mint „semmi se stimmel” vagy „beletörődni”. Az még pont hallatszik az állítólag versben előadott beszédből, hogy talán nem baj, hogy ilyen csúnya ez a Nemzeti Színház, hiszen maga a nemzet sem túl szép. Aztán az eddigieket megkoronázandó és összefoglalandó megjelenik a kivetítőn a Windows logója.

Fotó: MTI

Ünnepelni, nem temetni

A szabadtéri piknik roppant türelmes, döbbenetesen nagyszámú közönsége (ameddig a szem ellát, mint mondani szokás) viszont ünnepelni jött, béketűréséből nem zökkenti ki egy-egy ilyesfajta hibácska, még a késő estére beálló talajmenti fagyok sem tizedelik a sorokat, csak az okoz némi sikoltozós felbolydulást, amikor az egyik, közönséggel nagy népsűrűségben belakott füves részen egyszer csak működésbe lép a locsolórendszer. A kellemes, noha fesztiválszerűnek azért nem nevezhető hangulatot az sem zavarja meg, hogy láthatóan nincs igazán eldöntve, mi egy gála feladata – hiányzik, ugye, a búcsúgála-szervezői gyakorlat. Legyen a legnagyobb teljesítmények hadrendbe állítása, a tehetségek csúcspontjainak még egy utolsó felvillantása? Ne legyen. A színház színészeinek és más munkatársainak reprezentatív megmutatkozása? Az se.

Hanem legyen inkább egy Ki mit tud? jellegű műsor, fontos és nagyszerű művészek szabadon választott számaival. Pogány Judit táncdalénekléssel készült, Térey János versmondással, Gálffi László Márai-szavalással, Sinkó László Csehov-monológgal, mások pedig előadás-részlettel, zsűri nincs, mindenki nyer. Ha pedig a műsorszámnak van valami köze a jelen helyzethez – s hogy mi a jelen helyzet, arra igen számosak a válaszadási lehetőségek -, hát az külön jó. Sőt: közönség úgy még nem szomjazta az áthallásokat, mint ezen az estén.

Így aztán telitalálat a Vádli Alkalmi Színházi Társulás részlete a remek Caligula helytartója című előadásukból (ahogy telitalálat maga a hatalom és az alattvalók viszonyát, a diktátor letaszításának lehetőségét tárgyaló jelenet kiválasztása is): amikor Szikszai Rémusz közli a színpadon, hogy „tömeg gyűlt össze odakint a téren”, a parkban percekig tart a nevetés. Amikor Fodor Tamás erre megkérdezi, hogy „Zsidók?”, fokozódik, ami fokozódhat, de az „Oszlassam szét? – Még ne, de az őrséget megduplázhatod” dialógra a piknikközönség már a boldogságtól ordít.

Magyar Nemzeti Nemzeti Színház

Ezek után alighanem érthető, miért kellett Spiró Györgynek félmondatonként tapsszünetet tartani a (talán) ez alkalomra írt, „Képviselői javaslat a Nemzeti Színház arculatának erősítésére” című szösszenetét felolvasva. Miszerint először is érdemes volna a teátrumot összevonni a vidámparkkal, a folyosókat luxusszállodává, s így az igazgatói irodát királyi lakosztállyá alakítani, a Gobbi Hilda Színpadon pedig a nap huszonnégy órájában ökumenikus istentiszteletet tartani. Spiró szerény javaslatai szerint a rendezőnek feltétlenül kellene a fiatal nézőknek ismerkedési esteket rendezni, a múltban többször besározott, ráadásul a Kis-antant minden országában használt Nemzeti Színház nevet a Magyar Nemzeti Nemzeti Színházra cserélni. Az évad nézője verseny is átalakításra szorul: feltétele lehetne az, hogy a nevező legalább egy előadást megnéz a következő szezonból, s ezt a pénztárban írásban igazolja – persze jegyet eleve csak az kaphatna, aki bemutatja erkölcsi és/vagy hittan-évvégi bizonyítványát.

Valahogy így és ilyen szellemben, ilyen hangulatban zajlott odabent a gála, és persze szólt közben a zene, hiszen az ritkán hiányzott az elmúlt öt év előadásaiból – Kovács Márton és zenészei húzták, mint már oly sok szép alkalommal. A hegedűnél is zengzetesebben hangzottak viszont a hazáról mint olyanról megfogalmazott gondolatok: a konkrét áthallásokon kívül ezek voltak a legtöbbet színpadon. Márpedig ha a fellépő művészek – színészek, írók, zenészek, rendezők – az Alföldi-féle Nemzeti Színházról szabadon szólva pont a hazájukhoz való viszonyukat szeretnék ilyen vagy olyan eszközökkel megfogalmazni, az azért alighanem jelent valamit.

Aki már sorra került, s előadta a magáét, ebben (és pont ebben) a társulatban mindenképp utoljára, az elsüllyedt. Így rendezte a rendező, Mohácsi János: nem kisétált, nem ment el magától, nem akart magától elmenni, csak elsüllyesztették. Mint az utolsó, a búcsútól is már búcsúzó jelenetben az Egyszer élünk…-ből, az elmúlt öt év emblematikus előadásából, ahogyan Stohl András, a darabban Tiszteletes, küzdve a süllyesztővel, előbb a Bibliából idéz, miszerint „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem”, majd óva inti a többieket, hogy „kérlek titeket, mint anyját a gyermek!, Imre, Jancsi, az Isten szerelmére, ne csináljatok színházat!”. Aztán nincs menekvés, a társulatot elnyeli a föld, és csak a taps marad a helyükön.

A Nemzeti búcsúpiknikéáről itt nézheti meg a videó-összefoglalót.

Az utolsó, Mephisto című előadás kritikáját itt olvashatják.