Elhunyt Tarján Tamás

Elhunyt Tarján Tamás József Attila-díjas irodalomtörténész, egyetemi tanár, színikritikus, dramaturg. Számos költészeti eseményen, versmondó versenyen tudta azonnal megszerettetni a verset a közönséggel. Mert nemcsak értett hozzá, de érezte is.

68 éves volt. A hírt a Dramaturgok Céhe tette közzé.

Budapesten született 1949. július 24-én. 1973-ban az ELTE BTK magyar-néprajz szakán szerzett diplomát, azóta a Kar Magyar Irodalomtörténeti Intézetének oktatója, jelenleg docens. Különböző szerkesztői minőségekben több irodalmi lap munkatársa volt.

Fő kutatási területe a XX. századi magyar dráma- és színháztörténet, a magyar szatíra története (Karinthy Frigyes, Nagy Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, a paródiaműfaj), valamint a modern kortársi törekvések (elsősorban a Tandori Dezső-életmű) vizsgálata.

Mintegy 25 önálló kötetet publikált, köztük monográfiát, színész-pályaképet, tanulmánygyűjteményt, irodalmi paródia-köteteket továbbá általános iskolai tankönyveket és szöveggyűjteményeket.
József Attila-díjas (1986), Literatúra-díjas (1995), Komlós Aladár-díjas (1997), Az irodalomtudomány kandidátusa (1991).

Része volt az országos József Attila vers-, énekelt vers- és prózamondó versenynek, a fontos irodalomtörténeti és vers-eseményeken igyekezett ott lenni, és a kultúrába, a művészet erejébe, a lírába vetett hitét továbbadni. Egyszerre volt tudós és művész, nagytudású szakember és közvetlen ember.

Számos irodalmi szervezet, szervező, így a Magyar Versmondók Egyesülete mellett az ELTE Bölcsészettudományi Kara is búcsúzik tőle. Schein Gábor így ír róla:

Tarján Tamás, kedves kollégánk és barátunk 2017. szeptember 24-én, vasárnap éjjel 68 éves korában elhunyt. Ezt a mondatot, amikor leíródik, még nem kíséri, még nem kísérheti búcsú. El kell telnie valamennyi időnek, hogy múlt időben, befejezettséggel gondoljunk rá, ha erre egyáltalán képesek leszünk. “A búcsút”, írja Tandori Dezső, Tamás kedvenc költője, “még mi nem ismerjük, legalábbis a hosszútávút”.

Tarján Tamás 24 évesen kezdett tanítani a Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéken és halálig a Tanszék oktatója maradt. Az irodalmat és a színházat életanyagaként szenvedélyesen szerette. Ez a szenvedély sugárzott belőle minden pillanatban, amikor a katedrán állt, vagy a szemináriumi teremben a hallgatókkal beszélgetett. Emellett kollégái között is kiemelkedőolvasottsága, emlékezőképessége és a jelen idő teljes megragadásának, megélésének igénye tették őt feledhetetlen tanárrá. Habár nagyon sokat írt, igazi műfaja a szóbeliség volt. Közvetlenül szerette volna átadni, felmutatni az irodalmi élményt, aminek a formája számára végső soron nem a tudás volt. Az irodalmi élmény számára az élet törékenységének, nevetséges hétköznapiságának, foszló, málló és mégis múlhatatlan misztériumának, kimeríthetetlen nagyszerűségének érzékelése volt a nyelvben. Nem véletlen, hogy amikor egyik utolsó nyilvános előadásában a szavak csonkolásáról, a depoetizálásnak erről a durván a nyelvi anyagba metsző eljárásáról beszélt, mint valamiféle orvosi beavatkozásról, azt szemléltette a rá jellemző előzékenységgel, hogy a nagy költészetben a lefelé stilizálást mindig a felemelkedés rejtőzködő vágya élteti. Az irodalomban a felfelé vezető út lefelé indul. A komolyhoz, a tragikushoz csak humorral felvértezve lehet eljutni. Ennek a belső tudása csupán az utolsó években, az utolsó hetekben halványult el benne, amikor kedélyét egyre inkább olyan sötétségek szállták meg, amelyeket már nem ellenpontozhatott semmiféle derű.

Tarján Tamás olyan időkben került a Tanszékre, amelyek nem kedveztek az olyan elfogulatlan, minden hősi póz nélkül is a saját mércéjük szerint élő személyiségeknek, mint amilyen ő volt. Őmindvégig képes volt megőrizni teljes elkötelezettségét a tanítás, a barátok és a hallgatók iránt, ugyanakkor független maradt az akadémiai és az egyetemi világ hierarchiájától. Sokat állt színpadon, pódiumon, katedrán, de belső világát csak kevesek előtt tárta föl. Rengeteg befejezetlen beszélgetés maradt utána, halála ezért különösen fáj.

Búcsúzni így most még nem tudunk Tőle. Tandori Dezső Körjáró ballada című versének utolsósoraival gondolunk rá, melyeket sokat idézett jellegzetes gesztusaival kísérve. Ezekbe a sorokba most már ő is beköltözött velünk maradva, eltűnőben. Nehéz e sorokat nem az ő hangján, az őhangsúlyaival hallanunk:

Ajánlom balladám a körnek,

mely a napot viszi az égen,

mely ha néha kissé legörbed,

csak meg is tágul észrevétlen:

Nagy Közönsége, mi vagyunk,

mondhat-e ennél bárki többet?

Míg tudunk, lemaradozunk:

hol a tűnők tovapörögnek…

“Ő mindvégig képes volt megőrizni teljes elkötelezettségét a tanítás, a barátok és a hallgatók iránt, ugyanakkor független maradt az akadémiai és az egyetemi világ hierarchiájától. Sokat állt színpadon, pódiumon, katedrán, de belső világát csak kevesek előtt tárta föl. Rengeteg befejezetlen beszélgetés maradt utána, halála ezért különösen fáj.” – írja a Litera.