83 éves korában elhunyt Keszthelyi Rezső, költő, író szerkesztő, a Tandorival föllépő költőnemzedék egyik kiváló képviselője. Ritkán megszólaló, rendkívül igényes, intellektuális hangoltságú lírikus volt.
Keszthelyi Rezső Szolnokon született 1933. február 5-én. Középiskoláit Nagyváradon, Kecskeméten és Budapesten végezte, majd újságíró lett. 1962-ben az ELTE-n magyar-történelem szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1962-1974 között a Corvina Könyvkiadó, 1974-től 1993-ig a Magvető Könyvkiadó szerkesztője. Többek között Apollinaire, Jacques Audiberti, Sartre fordítója. Finom, intellektuális hangoltságú költészete egyben erős érzelmi motiváltságú is. Új, válogatott verseinek gyűjteménye bizonyítja, hogy kortárs líra egyik legjelentősebb, titkos mestere.
(…) A legtisztább, önmagáról kérdező nyelv. A legmélyebb csönd, melyben nemcsak a lélegzetet hallani, hanem a lélekszünetet is. A legidőtlenebb magyar költői nyelv, mely körül múlt és jelen: egy. Keszthelyi Rezső költészet-esszenciát ír, s ez a kötet a lényeg eszenciája.
Széky János Keszthelyi Rezső: Emlék Kert, Kalligram, 2015, 104 oldal, Litera, 2015. június
A viszatérés az emlékek kertjébe című költeményében így ír Keszthelyi Rezső:
nagy volt az éjszaka és elvitte szívét a szív emlékéig – a csillagok kifelé ragyognak a levegőből
most láthatná meg árnyalak- pillanatát a halál, ha létezhetné a nemlét lét nélkül önmagát
de a kék terhe a kék terhe a csiga megtámaszthatatlan lelke – az egyszerű mászás virágai haladna a tengeren
mikor beszívja a szárnyak suhanásait a tüdő – és velük a levegő sorsát
ő lesz a nagylelkű szomorúság – emelgeti erejét a hullám – repül a mozdulat mindenben az égen
*
győzi-e homokkal a sivatag hogy mutasson még valami pusztulást akár a földben akár a semmiben
nem az örökkévalóban porlad a szív hanem önmaga bíborában és izomzatában
egyetlen szál virágban jelenik meg a hatalom szépsége és közönye hogy ragyogjon
ami élet nélkül is kikerülhetetlen és letöri a végtelen alakzatait az anyag
történetét a minden-nélkülire született valóságot ki szüntelen elhagyja az egeken túlit
mégis: hangozzék el ami van érezze ezáltal áll fenn csillag és rengedez alul a tenger
legyen az elfelejtett tények éjszakája és világossága a mászás mindenkor legelső ezüstje
*
kiviszi vakságát a tapogatódzásba és hogy lát vele az oly anyagszép szánalom
színtelen érintések érnek a szívébe és majdnem érzi a felhők követhetetlen súlyát
lélegzése addig tart amíg akkora lesz amekkora a levegő helye a csillagok mennyezetén
és mozgása mindig kihal a virágok megszólíthatatlan alakjában és a nagy alkonyi gólyák lassú hazaszállásában
csak az a vonzás önti el amelyen halad és elhagyhatatlan lüktetésében égeti el vérének tömegét
*
a jel csillaga most a fal – az öröm szerény vizei terülnek a szárazföld merülő úszása alá
sose juthat eszébe a lélek de kigyullad homloka mögött a levegő szíve és megszületik
a halál fénye a vér megmagyarázhatatlan szárnyain és az árnyék hosszabbodó álmán
az égboltot sose várhatja meg életében hiszen sok idő lesz sok fű sok csiga – csigák
számtalan széltemploma bennük a halványuló mész dallama és a teljesség egyetlen visszhangja
a lassúság szépsége már a tenger és kicseréli lénye az isten alakját amikor kileheli a lehelet gyermekét
*
üregháza az ezer évvel későbbi éjszaka benne a szív mai tűzporával
a levegőbe tart vele amikor mászik és vízkék szarvával keresi azt amit cipel
hófényű múmiák jönnek elé a hold piramisából az árnyék innenső oldalán is a másikon
és csak párolog párolog a kövek vére amíg hasára tapasztja a tengerek súlyát
mindig a saját méretébe fogadva a hullámokat és az emelkedő horizont kivehetetlen hátterét
mert olyan ő aki el nem jut odáig amiben van és amiben nem lesz hatalmas rög a homloka
mely töredezik és morzsolódik ám egyre csak akkora marad mint a testben a test mint a semmiben a semmi
és ami előtte volt a mögötte
(a vers az Élet és Irodalomban jelent meg, 2009-ben)