Ahogy Kiss László látja

Egyre népszerűbbek a versmondó versenyek, a költészeti fesztiválok, és ebben jelentős szerepet játszik a Magyar Versmondók Egyesülete. A vers túllépett a korábbi keretein, ma már nemcsak az állami és iskolai ünnepségek, illetve a Ki mit tud? programjában szerepel, nemcsak irodalmi konferenciákon kerül szóba, hanem önálló produkcióként is megjelenik.

A gálaműsorokat népes hallgatóság előtt tartják, az előadások Közép-Európa egyik legismertebb pódiumművészeti eseményei lettek. A műsorokhoz kapcsolódó előadások a verses drámától a versszínház műfajáig sorra veszik a pódiumművészet és a határok nélküli média adta lehetőségeket. Elemzik korunk versmondói, előadóművészi jellemzőit, majd a gálaműsorban fergeteges zenés versszínházi show-t láthatnak és hallhatnak a nézők. Az Új Katedra arra volt kíváncsi, mitől lett újra ilyen vonzó a vers; a programok már-már a Latinovits idejében keltett izgalmat idézik.

Interjú Kiss Lászlóval

– Ön a kultúra szolgálatának szentelte életét, ahogy mondani szokás. Látszik önön a versek szenvedélyes szeretete. Volt népművelő, kerületi és minisztériumi közművelődést szervező hivatalnok. Mi vonzotta a pályára? Mi határozta meg életútját?

– Értelmiségi pályámat a színjátszásnak köszönhetem, ami kultúra, a közművelődés egyik fontos szelete. Ez adott önbizalmat és erőt nekem, ez késztetett arra, hogy tanuljak, hogy folyton képezzem magam. Ezáltal váltam felelősséggel gondolkodó emberré. Persze ehhez egy másfajta „motiváció” is kellett, ez pedig az a jó néhány gyermekkori év, amit nevelőotthonban töltöttem, ahol megtanultam közösségben élni, megismertem, hogyan kell másokkal közösen gondolkodni. A kettő összeér, azaz az elhivatottságom egyik fontos pillére ez a közösségben való gondolkodás – mondhatnánk hitnek is -, a másik maga a kultúra, amely megítélésem szerint ugyancsak közösségi produktum. A színház, a színjátszás magában hordozza mindkettőt – vagy éppen ugyanaz. Ennek a titka érdekel. Érdekes összefüggése az életemnek, hogy értelmiségi-népművelői pályámat, az amatőrszínházi tevékenységemet (mint színjátszó, később mint színjátszó-rendező) abban a városban kezdtem a hetvenes években, ahol az első igazán „közösségi” színház létrejött: Kaposvárott. A Csiky Gergely Színházzal együtt mi is – a Kaposvári Fonómunkás Kisszínpad – sokat tettünk az új, értő közönség kialakítása érdekében.

– Most már tudjuk, hogyan vált önből közösségszervező-népművelő, aki életünk kiemelt pillanatainak ihletett rendezője. Valahol azt írta, hogy a vers ünnep az ön számára, a lélek rezdülése, a szabadság íze és varázsa. Lélektől lélekig szól.

– A művészetek befogadása vagy gyakorlása önmagában is kitüntetett pillanata az értelmes emberi létnek. Gondolom, mindenki úgy van vele, mint én, hogy amikor egy értékes festményt csodál, vagy egy jó könyvet vesz a kezébe, vagy színházba készül, vagy hangversenyt hallgat, emelkedettebb állapotba kerül. Én legalábbis így vagyok vele, és szeretem ezt az érzést. Ez is a lélek rezdülése a jóra, az igazságosra, a szabadságra és a szépre. Ezek az emberi lét kitüntetett percei. A vers és annak megszólaltatása ünnepi pillanata annak, aki tolmácsolja, és annak is, aki hallgatja. Micsoda erő lakozik abban az emberben, aki költői gondolatokat hitelesen tolmácsol, és meg tudja győzni közönségét a költő igazságáról, amit csak akkor tud hitelesen átadni, ha ő is teljes odaadással azonosul a költői gondolattal. Nemcsak az értelemig jut el a gondolat, hanem a „lélekhez” is, így jön létre az a varázs, és csak remélni lehet, hogy a lélektől lélekig tartó „ívben” nem „a roppant, jeges űr lakik!”, hanem magasfeszültség! Ez az az állapot, amit az ember igazi szabadságának lehet tekinteni – legalábbis a gondolat szabadságának.

– A gondolat szabadságát élhetjük át versolvasáskor. A versek morális tartást adnak, még akkor is, ha a világban az ököljog győz. Mit tapasztal, mennyire érdekli az embereket az irodalom, a vers? Mennyit és hányan olvasunk? Ideje van a költészetnek?

– Bonyolult kérdés, azt gondolom, hogy segítségül kellene hívni az olvasásszociológiát – erre vonatkozóan könyvtárnyi szakirodalom áll a rendelkezésre -, de nagyjából mindenki tudja a választ, ami leegyszerűsítve az, hogy egyre kevesebbet olvasnak az emberek. Mármint könyveket, s főleg szépirodalmat. De vajon valaki vette-e a fáradságot, hogy megszámlálja, vagy kikutassa, hogy mennyien fordulnak az elektronikus szolgáltatások felé, hogy hány elektronikus könyv jelenik meg, az internetes lehetőségekről nem is beszélve, ami jelentősen kiszélesítette, mondhatnánk, majdhogynem teljessé tette a kínálatot? Pontosan tudom, hogy a könyv és az elektronika más minőség, jómagam is könyvpárti vagyok, mégis számba kell venni az egyéb médiumokat is. Csak a mi oldalunknak, a vers.hu gyűjtőportálnak (Versrádió, Versmondó folyóirat, Versfesztivál, Versszínház), amelyen a csekély számú publikációk mellett szépprózát, verseket lehet olvasni és hallgatni, évente százötvenezer látogatója van.

Nem tudom, hány verseskötet jelenik meg egy évben magyar nyelvterületen, azt sem, hogy mennyien olvassák, de meggyőződéssel állíthatom, hogy ma is kell a gondolkodó és olvasó embereknek a vers, és nemcsak az olvasása, hanem a hallgatása is. Persze mára már a vers megszólaltatásának a formái is „kiszélesedtek”. Tavaly rendeztük meg Nyíregyházán a Kaleidoszkóp VersFesztivált, amely tizennegyedik volt a sorban, és amelyen négyezer főt meghaladó nézőközönség előtt a vers megszólalásának szinte minden formája hangot kapott a versmondástól kezdve a versszínházi előadásokon keresztül a megzenésített, sőt eltáncolt versekig bezárólag.

Persze már rég nem azt a kort éljük, amikor egy vers megjelenésének másnapján a folyóiratot már csak pult alól lehetett kapni. De az igenis bizakodással tölt el, hogy a versmondó versenyeink még mindig népszerűek és minden korosztály képviselteti magát. Az is nagyon fontos, hogy a versmondó versenyeken gyakran az adott tájegységhez vagy régióhoz kötődő költők verseivel találkozunk, nem csak a klasszikusokkal. Mondhatnánk azt is, ha nem lenne már elcsépelt a kifejezés, hogy a versmondás még mindig a hungarikumok közé tartozik.

– A versmondás olyan hatást vált ki, mint a magyartanítás, segíti a korosztályok és a társadalmi csoportok kulturális párbeszédét, a személyiség fejlődését, műértőt formál és kritikai szemléletmódra tanít. Hozzájárul ahhoz, hogy egy nép megismerje valóságos történelmét, ne meghamisított múlt, fantomeszmék szerint gondoljon rá. Hogyan szolgálta az önök folyóirata a hagyományok átörökítését?

– A versmondás emberformáló, gondolatokat ébresztő tevékenység, segít a világ értelmezésében. Ezért is szervezünk táborokat és indítottunk folyóiratot Versmondó címmel, ami már huszonegy éve van jelen az irodalmi közéletben. Ez a szaklap segít a felkészülésben, hogy elmélyedhessenek a versmondóink egy-egy szerző szellemi közegében is. De vannak önálló szakmai kiadványaink is. Legutóbbi sikeres szakmai kötetünk a Keltsd életre, amelyet Tóth Zsóka és Tóth Zsuzsanna előadóművészek, valamint jómagam írtunk és én szerkesztettem. Ez igen gyakorlati módon közelíti meg a versmondás művészetét, a versmondás mikéntjét teljes egészében felöleli, praktikus tanácsokat ad a versről az első olvasattól a színpadi előadásig, sőt a versenyek ideális megrendezéséről, táborok szervezéséről is hasznos útmutatóval szolgál. Hasonló gyakorlati verstárat jelentettünk meg korábban Tóth Zsuzsanna válogatásában és szerkesztésében Kortársaink címmel és Novelláskönyv címen egy elemzéseket tartalmazó gyűjteményt Debreczeni Tibor gondozásában.

Részesei vagyunk a művészeti vérkeringésnek. Rendszeresen szervezünk versszínházi rendezvényeket, amelyeken szívesen vesszük egy műsorba a profikat és az amatőröket. Segíteni kell az alkotók és a közönség közötti párbeszédet. Ha szabad egy sporthasonlattal élni: az értékeli egy focimeccs varázsát igazán, aki maga is játssza a futballt. A táboraink sok közös emlék, élmény forrását jelentik évek óta. Azért szervezzük, hogy szakértőkkel segítsünk a versek értelmezésében, impulzusokat adjunk a vers előadásának és hangzásának megteremtésében. Ezek a táborok, no meg az egyesület egyéb tevékenységei révén számos hivatásos előadóművész, színész és színházi szakember került ki körünkből. Divatos mai kifejezéssel élve tevékenységünk egy része inkubátorházszerű. Költők útra bocsátásában is segédkeztünk, eddig közel tíz antológia jelent meg a Kaleidoszkóp VersFesztivál és a Miskolci Egyetem jóvoltából, amelyben egyetemisták szárnypróbálgatásait olvashatjuk. A köteteket Lutter Imre szerkesztette. Közünk volt Nagy Zsóka, Bán Olivér, Debreceni Boglárka, Posta Marianna, Pelesek Dóra, Kovács-Cohner Róbert, O. Bodnár István, Fábián Berta, Domján Veronika és mások indulásához is.

Örömömre szolgál, hogy sokan jönnek hozzánk ebből a célból. Persze az is nagyon fontos, hogy kiváló költőket tudhatunk barátainknak, mint Buda Ferenc, Serfőző Simon, Ágh István, és ebbe a sorba tartozik Bella István is, aki már csak „fentről” veti ránk óvó tekintetét, és velünk van Kukorelly Endre, Vass Tibor, Lackfi János és sorolhatnám hosszan a neveket, de félek, hogy kihagyok valakit és az sértő lehet. Turczi István az irodalmi alelnökünk, aki rendszeren részt vesz a táborainkban, segíti munkánkat, de ott vannak a rendezvényeinken a fiatal költők is Karafiáth Orsolyától kezdve Varró Daniig. A magyartanároknak abban segítünk, hogy tanulhatnak egymástól, mert nem csak a jó papra érvényes, hogy holtig tanul. Együtt kell gondolkodni, mert így születik meg a közös felismerés az emberről.

A TELJES INTERJÚ OLVASHATÓ A VERSMONDÓ ONLINE OLDALÁN.

(forrás: ujkatedra.hu)