A Tokaji Írótábor és a politika

A 20. századi irodalom és a politikai hatalom viszonyára fókuszál a negyvenedik Tokaji Írótábor augusztus 15-től 17-ig. Nagy kérdés, hogy tényleg egy lapon kell-e említeni Nyirő József, Reményik Sándor, Tormay Cécile és Wass Albert nevét mondjuk Máraival?

A 40. Tokaji Írótábor azokat a történelmi pillanatokat idézi meg, amelyek a megtorlás, a tiltás, a korlátozás rendszerét létrehozták, amelyek hozzájárultak az ízlésbeli és ideológiai eszmecserét akadályozó gyanakvás és megosztottság korához – mondta Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség és a tábor kuratóriumának elnöke csütörtökön az MTI-nek.

Emlékeztetett arra, hogy az irodalom és a politikai hatalom viszonya a 20. században végzetesen befolyásolta az alkotói sorsokat, irodalmi pályákat, a frissen formálódó és a már lezárt életművek helyzetét.

A szakmai szervezetek, az autonóm irodalmi orgánumok felszámolásától, az “ellenséges” vagy “reakciós szemléletű” szerzők betiltásától, elüldözésétől, bebörtönzésétől a klasszikus irodalmi alkotások ideológiai alapon történő cenzúrázásáig változatosak voltak a módszerek – fogalmaznak az írótábor szervezői arról, idén miért ezt a témát választották.

Szentmártoni János szerint a fiatal tehetségek kontraszelektálásáig, a kortárs alkotók hamis hierarchiájának kialakításáig, később a nyilvánosság, a szakmai befogadás zsilipjeinek a “tiltott, tűrt, támogatott” minősítések jegyében történő mozgatásáig számtalan eszköz állt a hatalom rendelkezésére, hogy létrehozza az általa teljes mértékben uralt és irányított irodalmi életet.

Ez a centralizált irányítás határozta meg az irodalomközvetítő rendszerek: az oktatás, a könyvtárak, a rádiók, a filmgyártás, majd a televízió által reprezentált kánont, amely számos értéket is magában foglalt ugyan, de a különböző politikai időszakokban könyörtelenül kiiktatta a köztudatból a vele azonosulni nem képes, nem hajlandó alkotókat.

Így törölték a II. világháborút követő évtizedek magyar irodalmából Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Hamvas Béla, Ignácz Rózsa, Kodolányi János, Kós Károly, Márai Sándor, Mécs László, Nyirő József, Reményik Sándor, Tormay Cécile, Várkonyi Nándor, Wass Albert és más kiváló írók, irodalmárok nevét, életművét, könyveit – tette hozzá. Mint megjegyezte, mindezt hosszú évtizedek alatt, állami költségvetésből fizetett irodalmi hivatalnokok serege végezte el.

A Tokaji Írótábor kezdetektől fogva befogadta, hívta a különböző nézeteket valló írókat, közéleti szereplőket, fejtsék ki nézeteiket, ütköztessék őket.

Tokaj évről évre meghatározóan a nemzeti érzelmű és közéleti elkötelezettségű résztvevők gyülekezőhelye volt és az ma is. A hetvenes évektől itt vetődtek fel először olyan megoldatlan társadalmi kérdések, mint a népességfogyás, a környezetvédelem, a kistelepülések helyzete, a lakótelepi elszigetelődés vagy a határon túli magyarság sorsa, és itt foglalkoztak először a magyar irodalom jelenlétével Európában.

Az írótábor elindítóinak szellemi hátterét a Tokajjal szomszédos Tiszaladány szolgáltatta, amelynek lakói ma is híven őrzik a népi írókkal – Sinka Istvánnal, Somogyi Imrével, Szabó Pállal, Móricz Zsigmonddal, Veres Péterrel – való kapcsolatuk emlékét, és ahová a mostani tábor résztvevői is elzarándokolnak.

Akció és reakció

Íme a Magyar Írószövetség közleménye:

Eltiltva és elfelejtve
A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban

Az irodalom és a politikai hatalom viszonya a XX. szd.-ban végzetesen befolyásolta az alkotói sorsokat, irodalmi pályákat, a frissen formálódó és a… már lezárt életművek helyzetét. A szakmai szervezetek, az autonóm irodalmi orgánumok felszámolásától, az „ellenséges” vagy „reakciós szemléletű” szerzők betiltásától, elüldözésétől, bebörtönzésétől a klasszikus irodalmi alkotások ideológiai alapon történő megcenzúrázásáig, a fiatal tehetségek kontraszelektálásáig, a kortárs alkotók hamis hierarchiájának kialakításáig, később a nyilvánosság, a szakmai befogadás zsilipjeinek a „tiltott, tűrt, támogatott” minősítések jegyében történő mozgatásáig számtalan eszköz állt a hatalom rendelkezésére, hogy létrehozza az általa teljes mértékben uralt és irányított irodalmi életet. Ez a következetes irányítás határozta meg az irodalomközvetítő rendszerek: az oktatás, a könyvtárak, a rádiók, a filmgyártás, majd a televízió által reprezentált kánont, amely számos értéket is magában foglalt ugyan, de a különböző politikai időszakokban – pl. 1945-49, 1950-56, 1957-61 – könyörtelenül kiiktatta a köztudatból a vele azonosulni nem képes, nem hajlandó alkotókat. Így törölték a II. világháborút követő évtizedek magyar irodalmából pl. Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Hamvas Béla, Ignácz Rózsa, Kodolányi János, Kós Károly, Márai Sándor, Mécs László, Nyirő József, Reményik Sándor, Tormay Cécile, Várkonyi Nándor, Wass Albert és más kiváló írók, irodalmárok nevét, életművét, könyveit. Mindezt hosszú évtizedek alatt, állami költségvetésből fizetett irodalmi hivatalnokok serege végezte el, munkájuk máig érvényes hatása a sok, ma is hiányos változatban közkézen forgó könyv, a különböző oktatási szinteken máig torz és hiányos értékrendet közvetítő tankönyvek, a politikai tabuk alapján létrejött hamis kánonokat körömszakadtáig védő szakemberek utóvédharca.
De vajon utóvédharc-e ez? Mi magyarázza a „szocialista” kultúrpolitika megalkotta, de a posztmodern teoretikusok által is sok esetben elfogadott és igazolt értékrend azonosságait? Miként jött létre szövetségük az irodalomtörténet és -tudomány legfelső szintjein, a kitiltott és elfeledett irodalmi alkotók és munkáik ignorálására? A rendszerváltozás utáni könyv- és folyóirat kiadás, valamint az autonóm szellemi műhelyeket segítő irodalomtámogatási rendszer kikezdte ezt a nemzetközi hátországgal is bíró, szilárd és magabiztos, de végtelenül egyoldalú értékrendet. Megpróbálta a valós irodalmi értékekkel kiegészíteni az elmúlt hatvan év ideológiai alapokon beszűkített és megcsontosodott kánonját. Sikerrel jártak-e erőfeszítéseik? Mi hiányzik ahhoz, hogy kialakuljon a magyar irodalmi élet egészséges önismerete és önbecsülése?
A 40. Tokaji Írótábor azért idézi meg azokat a történelmi pillanatokat, amikor a diktatúra a megtorlás, a tiltás, a korlátozás rendszerét létrehozta, ill. amikor az ízlésbeli és ideológiai eszmecserét akadályozó gyanakvás és megosztottság túléli korát, hogy felhívja a figyelmet a jelen kétarcúságára, egyszersmind ösztönözze egy előítéletekkel teli, értékzavaros korszak örökségének felmérését és felszámolását.

Peer Krisztián író facebook-on közzétett reakciója:

“Na akkor, kedves Írószövetség, kedves Parlament és (el)csatolt részei, kedves kanonizáló hevületben égő ideológusok, basszátok meg, itt van Márai, ez milyen jól mutatna a Nemzeti Olvasókönyvben, meg a NAT-ban, sőt ez lehetne az új NENYI (nem mintha ne lehetne idézetet találni nála szinte bármire):

“Ha vége ennek a háborúnak a feladatok mérhetetlen sora vár reánk; el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagy része megszökött már, reánk hagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint „keresztény-magyar ember” előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert „keresztény-magyar úri ember” joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem keresztény, magyar, vagy úri ember, tartani a markát, s a „keresztény-magyar” markába, baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidó birtokot, potyanyaralást a Galya-tetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt az „jobboldaliság” igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik fogcsikortatva, s mert önző és gyáva, bizonnyal hajlong majd az új rend előtt, de szíve mélyén örökké visszasírja „a jobboldali-keresztény-nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül. És lehetett „előkelő közhivatalnoknak” lenni, és sérthetetlen páncélinggel védett katonatisztnek, s mindezért nem adni semmit, csak becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.”

Ki-ki döntse el, kivel ért egyet. Márai mindenesetre aktuális. Mintha csak ma írt volna. Figyelemre méltó Ungvári Tamás A halhatatlanság enciklopédiája című könyvét, amely a politikai játszmák egykor rettegett nagyjairól és kicsinyeiről is izgalmas beszámolókat tesz közzé. (A könyv a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg.)

(forrás: prae.hu/MTI,
Magyar Írószövetség,
Peer Krisztián/facebook)

Költőkről, írókról alapos és tartalmas tanulmányokat talál minden érdeklődő a Versmondó folyóirat elektronikus változatán:

www.versmondo.hu