A Párizsi eső talán az első igazi magyar Erasmus-regény, hallgatói mobilitás, kutatói rezidencia. Az örök átmenetiség kitüntetett kiszögellése. Egy középtáv futó magányossága.
Céltalan bolyongás az áhított távoli utcákon, amelyek mindegyikét Via Dolorosára keresztelné át ez a sebzett lelkű flâneur. – A hét prózáját Fehér Renátó választotta. Weöres Sándor szerint, meséli Tolnai Ottó, az újvidéki vasútállomás mennyezete olyan volt, mint egy disznó szájpadlása. Hevesi András mondatainak íve inkább olyan, mint az Abbaye Saint-Germain-des-Prés boltozata: magától értetődő. S közben mégis mint éjszakai telefonhívások alaphangja, mindvégig sírásra görbülő beszéd járja be ezt a kerengőt, feszíti a falakat, mint Sámson bosszúja. Csak itt az összeomlás nem bosszúval, hanem fájdalommal és magánnyal van kikövezve. Szomorúsággal. A falak pedig állva maradnak végül.
Hevesi huszonkét éves hőse aznap érkezik Párizsba, amikor Anatole France-ot temetik, tizenhárom fejezettel, három hónappal, egy furcsa barátsággal, egy fellángoló szerelemmel, számos egyetemi előadással és sok-sok órányi könyvtárazással később pedig hazatér a Teleki tér környékére. Mit is kívánhatnánk még, akár huszonkét évesen, akár olvasóként?
A Párizsi eső talán az első igazi magyar Erasmus-regény, hallgatói mobilitás, kutatói rezidencia. Az örök átmenetiség kitüntetett kiszögellése. Egy középtáv futó magányossága. Céltalan bolyongás ezeken az áhított távoli utcákon, amelyek mindegyikét Via Dolorosára keresztelné át ez a sebzett lelkű flâneur, mert így akarja látni és láttatni magát. Keresztet ácsolok magamra, hogy legyen az életnek végre némi súlya. Szakadjon rá az eső.
S közben a céltalanság mégsem szabadság, hanem maga a pazarlás. Próbálni hagyni, hogy bekebelezzen a város, és nem bírni várni ki. Elkezdeni bekebelezni, kilátástalan kísérlet, tehát kudarc. De hogyan lehet mindezt elmondani? Megosztani mással a legbelül folyton voyeurködő önmagamon kívül? Világgá kiabálni úgy, hogy az utcán csupa olyan szerzet jön szembe, aki csak egy őrült halandzsájának érti ezt a nyelvet? Őrült beszéd, és van benne rendszer.
HEVESI ANDRÁS : Párizsi eső
részlet
Harmadnap megint Solange-zsal voltunk kettesben a könyvtárban. Szembe akartam nézni a bizonyossággal, meg akartam ismerkedni az irgalmatlan tényekkel… Alapjában véve mindent tudtam, de ráadás-bizonyosságra volt szükségem – nem értem be a fallal az orrom előtt -, bele akartam ütni a fejemet. A kis kávéházban kierőszakoltam a bunkósbotot, amely matematikai bizonyossággal a homlokomra sújt. – Kihívóan mondtam: – Mela szerelmes belém! – Én meg vagyok győződve, hogy nem szerelmes – feleli Solange. – Honnan tudja? – Tőle magától… Elle a toujours parlé de vous comme d’une espèce de fou désagréable et dangereux… – Azt akartam, hogy fejbevágjanak; el is értem. De azért berzenkedtem a végzet ellen, amelyet felidéztem: – Hiszen Mela olyan aranyos volt, olyan gyöngéd volt hozzám, annyiszor bebizonyította, hogy szeret… – Solange vállat vont; belátta, hogy velem nem lehet okosan beszélni. Könyvtárzárás után együtt mentünk Melához a Hôtel Rivériába. Melának az volt a szokása, hogy ha nem akarta magát zavartatni, lent hagyta szobája kulcsát a portásnál, annak jeléül, hogy nincs otthon. De azért otthon volt… Ezért, mikor Solange már éppen sarkonfordult a falon lógó kulcs láttára, én azt mondtam: – Menjünk csak fel, fogadni merek, hogy otthon van… – Solange megrökönyödve nézett rám, de engedelmesen megindult a lépcsőn… A negyedik és ötödik emelet között megálltam, rosszat sejtve. Azt mondtam Solange-nak, menjen be előre, aztán szóljon ki értem. Mela szobájából türelmetlenül csodálkozó férfihang hallatszott ki… Solange feltűnő sokáig maradt benn… Öt perc múlva lementem, abban a tudatban, hogy jóvátehetetlen ostobaságot követtem el. Hát persze, hogy Fernando volt Mela szobájában… Pontosan tudtam, de nem voltam képes ellenállni, néha úgy van az ember, hogy rálicitál a balszerencsére, és felborítja a nem reménytelen, csak rossz előjelű sakkparti figuráit… Türelmetlen, heves, indulatos gesztus volt, hogy nem tartottam tiszteletben Mela védőbástyáját, betörtem a magányába… Pontosan olyan gesztus, amiért meggyűlölik az embert a nők… De Mela másnap nem mutatott gyűlöletet, szelíd volt, megértő és megbocsátó… Szelíd volt, de nagyon eltökélt: – Gyurkó, véget kell vetnünk… Fernando nem haragudott a tegnapi dolog miatt, de megtiltotta, hogy tovább érintkezzem magával… Tíz nap múlva esküszünk… Nagyon szeretem magát, de a boldogságom mégis előbbrevaló… Nagyon kérem, most már utoljára, térjen ki az utamból. Ma elbúcsúzunk… Azt akarom, hogy szép emléke legyen rólam, én mindig csak szeretettel fogok magára gondolni… A kis olasz vendéglőben voltunk, egyedül az emeleti szobában. Szokásunk szerint az asztalon át csókolóztunk… Úgy éreztem magamat, mint akinek egész teste elzsibbadt, arcom lebukott az asztalra. Mela simogatni kezdett: – Fáj, Gyurkó, nagyon fáj… Ki kell gyógyulnia belőle… Tudom, hogy szerelmes belém, de ez nem egészséges szerelem, ez valami betegség… Küldje el a fényképét… Fernando most még haragszik magára, de bizonyosra veszem, hogy megbocsát… Mi hárman még nagyon jó barátok leszünk… Most sem tiltom meg, hogy beszéljen velem, de ritkán… amíg meg nem esküszöm Fernandóval, addig jobb, ha egyáltalán nem látom… Gyurkó, menjen el az utamból, egész életemben áldani fogom a nevét… Ostobaság lett volna ellenkezni. Hősiesen bólintottam, és hangtalanul elkezdtem sírni. Mela úgy ápolt, úgy vigasztalt, mint egy beteg gyereket… Könnyeim felszáradtak, magamhoz tértem, szelíden és erőtlenül mosolyogtam. Mela gyönyörködve nézett, nem tudott betelni a látásommal. Arcán megkezdődött az ismert, de megunhatatlan színjáték… Hősnek éreztem magamat, a lemondás sebesült hősének, aki megszolgálta, hogy kényeztessék… Boldog voltam. – Ugye nem rontjuk el ezt a gyönyörű pillanatot, Gyurkó… Ugye vigyázni fog, hogy egész életemben olyannak lássam, mint most… ilyen tiszta, jó embernek és egész férfinak… A mai napot magával töltöm… ugyan Fernandónak ígértem az estémet, de ő meg fogja érteni… meg fogja bocsátani… Könyvtár, földalatti, német óra, várakozás a kis kávéházban. Ma vagyok itt utoljára… Búcsúztam a füstös, rozoga helyiségtől, e fogastól, amelyre szerelmemet felraktam, karótól, amelyre érzelmeim felfutottak… Mennyi mindentől el kell most búcsúznom, a kis olasz vendéglőtől, az esti mozitól, a hosszú-hosszú várakozástól… egész időbeosztásomtól, a napom szerkezetétől, a rengeteg szokástól, amire néhány hét alatt szert tettem, életem egész menetrendjétől… Mehetek vissza a gyárba, új óraművet rakhatnak a gyomromba… Az ünnepi est tiszteletére három tejes, opálzöld Pernot-t ittam… Kissé bizonytalan léptekkel indultam meg Mela felé. A búcsú egész este tartott, elhalkult, majd váratlan erőre kapott, nyugtalan és változatos volt, hirtelen záporokkal, villámlásokkal és szélcsendekkel elegy, mint a párizsi éghajlat. Mozi után, valahol a boulevard Rochechouart-on kötöttünk ki egy pohár sörre. Egymás mellé préselve ültünk egy asztal szögletében, körülöttünk leírhatatlan zaj és tolongás… Én bontottam asztalt. Már elment az utolsó földalatti. Taxiba szálltunk. Falánkan csókolgattam a száját, amely most is, mint mindig, málnaillatú volt… Mikor kiszálltunk a rue Saint Sulpice-ben, kissé lihegtem az erős testgyakorlattól a szűk taxiban. Mela a nyakamba vetette magát, és háromszor erősen megcsókolt. Azzal eltűnt a szálloda ajtajában. – Vége, mondtam magamban. Vége, nagyon szomorú, szívfacsaró dolog, de azért szép volt… Kissé részeg voltam, kimondhatatlan részvét fogott el önmagam iránt. Végig a rue Saint Sulpice-en meg a rue Madame-on potyogtak a könnyeim. A Café du Dome előtt megakadt a tekintetem egy kövér, normann lányon… lehetett vagy negyven éves, vajszínű, sárgásfehér bőrrel, feszülő, nagy mellekkel… Hajnali ötig ölelgettem sírógörcsök közepette, amit egy tehén szelíd, tapintatos, csodálkozástól mentes jóakaratával tűrt.