A hatalom versei

Tarkovszkij egyik filmjében hangzik el, hogy az orosz embereknél senki sem szereti jobban a verseket. Ellenben úgy tűnik, a kínaiak igen. A költészet egészen a Tang-kortól fogva (618-907) az állami vizsgák kötelező eleme volt, s csak 1905-ben lett eltörölve. De ezer év nem múlik el nyomtalanul, a kínai ember szívéhez még mindig lehet a költészet hangján szólni.

Míg nálunk Orbán Viktor dakota közmondásokkal, Oroszországban Putyin Bluberry Hill zongorajátékkal igyekszik szimpátiát szerezni, addig Kínában a pártvezérek a költészetre esküsznek.

Van is egy olyan külön műfaj náluk, hogy politikai líra, funkciója, nem meglepő módon, a nép minél szélesebb rétegének megszólítása. A műfaj Kínában az ötvenes évek végén Az új népdal mozgalommal érte el csúcspontját: parasztok millióit ösztönözték versírásra, melyben a Nagy előrelépést kellett dicsőíteni.

Később, a kulturális forradalom idején a személyi kultusz szolgálatába állították, a nép rímes hazugságnak is hívta ezeket a verseket. A költészet olyan fegyverévé vált a hatalomnak, mely mögé bármikor el lehetett bújni, a hol túl nagyravágyó, hol túl nyers, hol pedig túl személyes szólamokat az ékes nyelvű verssorok megszelidítették.

Mao Ce-tungot napjainkban is a legnépszerűbb kínai költők között tartják számon, még bírálói is elismerik, hogy volt tehetsége hozzá. Akinél ez a felismerés váratott magára, annak maga a rendszer segített: a kulturális forradalom alatt kötelezően kellett tanulni verseit, így még manapság is sok öreg tud fejből idézni tőle. (Költőfejedelem híre még Nixonhoz is elért, az amerikai politikus híres kínai útja előtt Mao-memorandumokat tanulgatott, hogy aztán visszamondhassa neki Pekingben.)

Mao Ce-tung: Hó

Északon a messzeséget
ezer mérföld jég takarja,
ezer mérföld hó borítja.
A Nagy Falon innen és túl
csak a pusztaság maradt meg,
a nagy folyam hullámai
véges-végig megdermedtek.
A hegylánc ezüst kígyóként táncol,
viasz-elefántként hömpölyög a fennsík:
versenyre kelnek a magas éggel.
Amikor az ég kitisztul:
mint piros ruha, mint fehér kendő,
minden szemet széppel-töltő.

Folyók, hegyek, szépségesek,
hány hős nem bírt le titeket!
A Csin és a Han császárok
nem voltak elég erősek,
és az istenek kegyeltje,
a nyilazó Dzsingisz khán is
csak a solymászáshoz értett.
Eltűntek a múltba.
Ha kivántok nagyot látni,
nézzetek a mi korunkra.

(Weöres Sándor fordítása)

Csiang Cö-min (Jiang Zemin), aki 1989-től 2002-ig viselte az államelnöki tisztséget, egy született versszavaló, író, költő is volt egyben. A kommunista párt újságja, a Renmin Ribao címlapján megjelent “Röpke gondolatok a Huang-hegy megmászása közben” című verse villámgyorsan a tankönyvekbe került, sőt, még meg is zenésítették (Mao verseivel összehasonlítva persze sok kínai számára a közröhej tárgyává vált).

Ven Csia-pao (Wen Jiabao), a jelenlegi miniszterelnök sem akart lemaradni a nagy elődöktől, a következő költeményt például egy afrikai körútja inspirálta: “Túl hegyeken, átkelve óceánon / Afrika földjén élő testvéreimhez érkeztem, /Elborítva virágokkal, zászlókkal, zengő dobszóval. /Egy testvéri szeretet mélyebb, mint a tenger, / Ötven év során osztoztunk boldogságban, bánatban, / Bármennyire is, ez közelebb hozta az afrikai és a kínai szívet egymáshoz.” (saját fordítás)

Versben az igazság is

Abban az országban, ahol a tananyag nagy része még mindig a párt iránti feltétlen szeretetről szól, az ellenzéki költők sem ülhetnek tétlen.

Sokan emlegetik Kínával kapcsolatban, hogy a modern líra krízisen megy keresztül (többen írnak verseket, mint ahányan olvassák), de a rendszert kritizáló versek valahogy még mindig képesek arra, hogy a közvéleményt reakcióra késztessék.

1976 áprilisában, Csou En-laj (Zhou Enlai) miniszterelnök temetésén emberek tízezrei jelentek meg a Tienanmen téren, hogy kézzel írott verseket ragasszanak A nép hősei műemlékre. S bár a versek nagy része a szeretett káder siratása volt, sokan vették a bátorságot és burkoltan a rendszer, és főleg a Négyek Bandája elleni uszításra használták a nagy alkalmat és a költeményeket.

’89-ben a Tienanmen tér újra versekkel volt körberagasztva, nemrég pedig a híres politikai aktivista, Zhu Yufu került börtönbe egy lázító költeménye miatt. Nem először. Mikor Bill Clinton a kilencvenes évek végén Kínába látogatott, Zhu egy ellenzéki párt megszervezésébe fogott, melyet a párt hétéves börtönbüntetéssel viszonzott.

Kínában a demokrácia híveinek az elmúlt időszak legnagyobb reménnyel kecsegtető eseménye az Arab Tavasz volt, s ez Zhut is újra a frontvonalra késztette:

“Eljött az idő, kínai emberek! Eljött az idő.
A tér mindenkié.
A két saját lábadon
Eljött az idő, hogy a tér felé indulj és válassz.”

(részlet az Eljött az idő c. versből / saját fordítás)

Az arab országok felkelései által ösztönzött kínai Jázmin-forradalmat a kormány csírájában fojtotta el, s főleg az internet cenzúrájának köszönhetően rengeteg értelmiségi találta magát átnevelő táborokban, ahogy a fentebb olvasható sorok írója is.

Mikor két éve elítélték a bíróságon közösség elleni izgatásért, a fenti sorok voltak a perdöntő bizonyítékok.

(szerző: Csontos Sára,
forrás: KönyvesBlog)

A kínai költészet (pinjin hangsúlyjelekkel: Zhōngguó shīgē; magyar népszerű átírás: Csung-kuo si-ko; hagyományos kínai: 中國詩歌; egyszerűsített kínai: 中国诗歌) gyökerei az i. e. 10. századra nyúlnak vissza, ahonnan az első kínai versgyűjtemény a Dalok könyve legrégebbi darabjai származnak. A Konfuciusznak tulajdonított válogatás 306 verse több évezreden át meghatározta a kínai költészetet. Ez azonban nem eredményezte a kínai líra mozdulatlanságát és fejlődésképtelenségét. Jól lehet, egészen a 20. század elejéig az úgy nevezett wenyan 文言, vagyis a klasszikus kínai nyelv irodalmi, hivatalos változatán szólaltak meg a költeményeket, ám alkotóik számos, csak Kínára jellemző műfajt hoztak létre. A kínai nyelv sajátos tulajdonságait (monoszillabikusság, tonalitás) kihasználva különböző kötött szótagszámú, hangsúlyszerkezetű és rímképletű formák jöttek létre. A költészet mindig is előkelő, megbecsült szerepet töltött be a kínai kultúrában. A versek ismerete, sőt maga a költészet, a versfaragás része volt a hivatalnokvizsgáknak is. Ezt elősegítendő, időről-időre úgy nevezett rímszótárakat is összeállítottak.

A kínai líra aranykora a Tang-kor (618-907) volt, amely időszakból mintegy 2 300 költő több, mint 50 ezer verse maradt fent. E korszak nagy költői, a nyugaton is ismert és népszerű Li Bai 李白 (701-762), Du Fu 杜甫 (712-770) és Bai Juyi 白居易 (772-846). A kínai költészet mélypontja, a mongol Yuan-dinasztia (1271-1368) idejére tehető, amikor azonban a drámairodalom indult fejlődésnek. Ekkortól kezdve azonban a költészet a következő dinasztiák idején sem tudott jelentős mértékben megújulni. Változást csak a 20. század eleje hozott, amikor megjelentek a kötött klasszikus nyelv helyett a beszélt nyelvhez közelítő baihua 白話/白话 nyelvű költemények, és a nyugati költészet is nagy mértékben éreztette a hatását. A 20. század során számos mozgalom, és költői csoportosulás kísérleteinek eredményeképpen a kínai líra egyre újabb formákkal, kifejezésmódokkal és tematikákkal bővült. Ma éppúgy jelen vannak az underground, avantgárd és posztmodern költészet képviselői, mint a klasszikus formákhoz ragaszkodó költők. A kínai költészetben pedig egyre nagyobb szerepet kapnak, egyre jelentősebb hatást gyakorolnak a Kínai Népköztársaság határain kívül alkotó kínai költők.