A bulvár – kontra kortárs költészet

A magyar nyelvet használók közössége nem a kortárs költészetet, hanem a Blikket olvassa. Ez részben a kortárs költészet hibája is. Az, hogy a Blikkből naponta durván százhetvenezer példány fogy el, míg ezres példányszámban kinyomtatott verseskötetek alig találnak vevőt, elsősorban azt jelenti, hogy a kortárs költészet elvesztette az olvasók bizalmát. Ez egyáltalán nem természetes, nem szükségszerű és nem jó folyamat. Az itt leírtak persze szubjektív hipotézisek.

Mindezt egy Bognár Péterrel készített interjúban olvastam. Ha viszont azzal az elvárással ülnénk neki a fiatal költő (második) első kötetének, hogy egy fecskeként nyárrá fogja varázsolni a magyar irodalom évszázados telét – csalódni fogunk.

A tények: Bognár Péter tavaly nyerte el a Petri-díjat, amelyet elsőköteteseknek alapítottak. Annak a kötetét, aki a díjat elnyeri, kiadja a Magvető. Tehát Bognár Péter kötetét a Magvető adta ki. Igaz, hogy Bognár Péternek ez a második kötete, de az elsőt senki nem ismeri – szól a kuratórium érvelése. Szerencsés minél hamarabb túllépni azon az egyébként jogos kérdésen, hogy akkor most a kuratórium tehát a kötettel még nem rendelkezőknek szánt díjat kioszthatja-e például olyan költőnek, akinek nem egy, de kettő, esetleg három olyan kötete van, amit „senki nem ismer”, vagy Bognár Péter esete csak egyszeri kivétel? Pláne, ha számba vesszük, kik támogatják a fiatal költőt.

A támogatók közt olyan neves és névtelenül is neves irodalmárok állnak (a Petri-kuratórium szintén erős névsorán túl), mint a kiváló Borbély Szilárd és a szintúgy kiváló Folyóméter blog. Borbély Szilárd azt írja a könyv fülszövegében, hogy „az utóbbi évek talán legerősebb hangja”, mármint a Bognár Péteré. Egy ajánlóban ritkán visszafogott az ember, de jelent valamit ez, hogy az utóbbi évek talán legerősebb költői hangja? Nem túl pontatlan egy ekkora dicsérethez az, hogy „utóbbi évek”? Mikor volt az? Kik között a legerősebb? Az egész világon? Vagy a magyar költők között? Vagy csak „az utóbbi időkben” debütáló költők közül a legerősebb? Végiggondolom, hogy csak az elmúlt tíz évben milyen költők tűntek fel, és próbálom érteni. Borbély Szilárd úgy folytatja: „Végre megint úgy tűnik, valamire mintha használható volna az avítt líra.” Tehát eddig nem tűnt úgy, vagy már egy ideje (de mióta?) nem tűnik úgy Borbély Szilárdnak, hogy használható volna, de „végre” most „valamire használható” az „avítt líra”. Mire használható most, amire eddig nem? Őszintén: nem kötözködöm, csak nem tudom.

Tovább is van a fülszöveg: „Nem csak arra [használható, mármint az avítt líra], hogy a költők egymást olvassák, plusz még néhány ügyeletes kritikus.” Ez utóbbi mondattal az a problémánk támadhat – lásd ennek a cikknek a leadjét, hogy ha valamit csak a költők és még néhány ügyeletes kritikus fog olvasni, akkor sajnos borítékolhatóan éppen ez a kötet lesz az, és ez tulajdonképpen nem is volna baj, hiszen nem csak tömegkultúra létezik. Furcsa lett volna még akár egy szikrázó tehetségű, korszakos alkotó, mint amilyen például (ebben a kötetben, mármint a Bulvárban is előkerülő) Peter Greeneway, első mozijának a borítójára azt nyomtatni, hogy végre egy rendező, akinek a filmjei megmentik a mozitulajdonosokat a csődtől. Nem, Peter Greeneway pont nem az, akitől ezt el lehetne várni. És ugyanígy bármibe lefogadom, hogy a Magvető raktárában nagyon sok példány van még és lesz is jó darabig a Bulvárból. De ismétlem: ez nem baj. Amit úgy értek, hogy ettől még lehet valami kiváló, briliáns mestermunka, csakhogy nem a Bulvár lesz az, ami visszanyeri az olvasók bizalmát, nagyon nem. Maga a kötet (ellentétben a szerző nyilatkozataival és Borbély Szilárd ajánlásával) egyébként látványosan nem is igyekszik ezt a küldetést teljesíteni. Nem az átlagolvasónak, pláne nem az eddig Blikket olvasóknak íródott (és ezzel másfelől nem azt mondom, hogy a Blikket olvasókkal van baj [habár mondhatnám]).

Bognár kötete ironikusan szorongó, mint egy harmadéves esztétika-filozófia szakos bölcsészhallgató a vasárnapi ebédnél Jászárokszálláson. Nem meri magát komolyan venni, egyáltalán nem fesztelen. Aztán az első benyomásom utáni sokadik is az, hogy helyenként mintha ez az irónia, amit működtet, lejárt szavatosságú volna, mintha Bognár humorérzéke késne tizenöt-húsz évet (nehezen tudnám ezt pontosabban érzékeltetni, mint azzal, hogy Bognár a vele készített rádióinterjúban a kétezres évek egyik slágerét, a Nemzeti Hip-hopot választja lejátszásra), ugyanakkor sokadik olvasásra támad egy olyan érzésem, mintha itt nem pusztán iróniáról volna szó. (Ez persze az ironikus beszéd sajátossága.) Van ebben az egész játékban, ebben a fanyar szétírósdiban, posztmodern szövegzsonglőrködésben valami komoly? Ez eggyel jobb színben tüntetné fel a kötetet. Az a baj, hogy ez csak a sokadik olvasásra jut eszembe. A sokadik olvasás után felbukkannak a kötetben olyan versek, amelyek addig egyszerűen elvesztek a Bulvár zavaros, túlbonyolított kompozíciójában, ironikus hangvételében. Pedig ezek a versek (a cikk végén hozok rájuk néhány példát) akár még a visszafogott lelkesedést is indokolttá tennék. Mi ez az ironikus kompozíció? Mármint mi ez a kompozíció (ami szerintem alapvetően ironikus, de nem tudom, hogy ténylegesen az-e)? Hogy őszinte legyek, nem teljesen világos, mi ez, és talán ez a legnagyobb problémája a kötetnek. Nagyon markánsan jelen van ugyan valami „rendező” erő, de hogy ez a „rend” pontosan mit akar közölni velem mint olvasóval (olyan olvasóval, aki ráadásul költő is meg kritikus is, tehát nem az a fajta, akit vissza kellene hódítani a költészetnek), számomra legalábbis, nem derült ki. Ezáltal persze nem is érzem rendnek vagy pontosnak, eltaláltnak. Persze most lehet nevetni, fejet csóválni, nyilván ez is a játék része, de úgy érzem, nem az én hibám.

A kötet elején, József Attilát szétíró Tandori-idézet után először is kapunk egy szereplő-listát. Alapos olvasás után is zavaros, hogy melyikük kicsoda, hogy mi a szerepük, hiába van ott a kötet elején felsorolva az összes. Vannak rendőrök, vannak áldozatok, még a (Tasnádi Feketeországából „átemelt”) Lövedék is külön szerepel, van Kórus is, meg Harry herceg, meg Debrecen város képviselőtestülete, meg Mangalicák és Pörölycápa. „Játsszák”, mintha egy drámába csöppennénk, vagy mintha egy rendszeres újságolvasó álmában volnánk, vagy persze mint egy Greeneway-filmben.

Greeneway emlegetése egyébként elkerülhetetlen, mert a filmrendező szelleme tagadhatatlanul ott van a Bulvár oldalain, Bognár is ugyanolyan precizitással, következetességgel jár el a kötetében, ahogyan témáit Greeneway kibontja. Precízen, akkurátusan, rejtélyeskedéstől, művészi pózoktól sem mentesen. Amikor a rendőrségi bulvárhírek világát írja szét, ahogy a brutális gyilkosságokat, válogatott megalázásokat, a gazdagok és szegények üres(nek tűnő?) életét, szellemi és fizikai igénytelenségét tárja elénk és eközben nem hagy ki egy alkalmat sem, hogy az olvasót kizökkentse komfortzónájából, hogy összezavarja alapvetően tényleg – Borbély után szabadon –  szemtelen gesztusokkal, eszünkbe juthatnak a direktor klasszikusainak megoldásai. Akár a témát, akár azoknak a kidolgozását illetően. Például sok vers alatt festményeket idéző adatok találhatók: „(195×102 cm, márvány, zománcozott kerámia, igazgyöngy, féldrágakő, laparany)”.

Sajátosan betonszürke minden a Bulvárban: Bognár szereplői szoronganak, félnek, és/vagy ostobák. Minden és mindenki romlott, ócska, rozsdás, elhízott, undorító, átlagos, szemét, épp ahogy az amúgy ehhez a kötethez nagyon illeszkedő borítón is látjuk: rosszul sikerült fotó egy vidéki kisváros kopár utcájáról kóbor kutyával, kopasz fákkal. Felmerülhet bennünk persze: az ábrázolni vágyott tárggyal való azonosulás meddig érdekes. Más szavakkal: ha egy unalmasan beszélő, üres emberről beszélek, meddig szabad illusztrálnom unalmas, üres beszéddel a beszédét, hogy ne váljak unalmasan beszélő, üres(nek tűnő) emberré magam is.

Bognár Magyarországot nagyon markánsan látja/láttatja, markánsan egyoldalúan. Vagyis csupaszon: mítoszok és legendák, valamint és elsősorban hit nélkül, vagyis: rosszkedvűen, mániás depressziósan. Kétségtelen, van ez a Magyarország, amiről Bognár ír. Van egy ilyen oldala is, és például a közéleti/közérzeti, szocioköltészet egy érvényes vonulata a mai lírának. De lehet-e egy ennyire féloldalas, kegyetlen (kegyelmet nélkülöző) világképpel azonosulni?

Nincs remény, megváltás, kiút, megoldás. Bognár a bennünk, körülöttünk zajló semmit írja le. A csodátlanított valóságról ír. („Lehet, hogy ehhez már / A nagylétra kéne, / Mert ha erre felmászok, / Nem maradok élve. // De az is lehet, hogy / Ez a kicsi elég, / Akkor viszont nem kell / A nagylétra még.” – Ifj. Herczeg Ferenc elindul felfelé a létrán.) A transzcendenciát rántja sárba, leplezi le. („Ó jaj, mily jellemző / Ez átkos világra, / E szörnyű mindenségre, / Hogy megint egy viszonylag / Bűntelenebb fajta, / Szörfösre nem támadó, /  Vállalja magára / A kereszthalál  / Valószínű kínjait.” – írja a Szűznemzéssel fogant pörölycápa a nebraskai Henry Doorly állatkertben.)

Bognár semmit nem kímél. Dekonstruálja a Himnuszt. Szétírja – megint – az Ódát. Gúnyt űz a vallási liturgiából. Halasics Tamás (aki a kötet egyik szereplője és aki „aranyrudas” vállalkozó) a lakhelye például egy kolostor. A minden-akkor-dől-el-ha-feláll-életfilozófus-Halasics című vers első versszakából megtudjuk, hogy ez „A kolostor modern, / Felülete egyenletes, kemény basszusérzet.” Egyfelől találónak, tömörnek és ütősnek is érezhetjük ezt a képet. Mert egy kolostor egy külső szemnek tényleg üres és kong. Milyen fiatalosan laza, dinamikus ez a szinesztézia, hogy „kemény basszusérzet”. Látjuk magunk előtt Halasics Tamás kolostortulajdonost, ahogy kokaintól dülledt szemmel minimál technóra nyomja a föld felé a ritmust. Ráadásul megannyi mangalica él ebben a kolostorban, mint az a versből kiderül. (A disznó és a pap két jó barát a művészetekben, mióta Jézust megfeszítették.) Máshol, a Kvad című versben ugyanennek a képnek egy másik variációjával játszik: „A kolostor modern, / Beláthatatlan felületek, ürességérzet.” A kötet egyik jellegzetessége a repetitívvé válás. (A vallást például szisztematikusan gyalázza.)

Van ugyanakkor egy-két olyan vers a kötetben, amelyek felragyognak a kozmikus kisvárosi ürességérzet szemétdombján. Felragyog bennük valami őszinteség, valami bölcsesség. Vagy az, hogy milyen is lehetett volna ez a kötet, ha eggyel kevésbé „bátrabb”. Ha tényleg a Blikk olvasóinak készül. Például ilyen a Köszönöm a vendéglátást, élmény volt. Ebben a versben például jól kivitelezett az átmenet, amely a banális közhelyből a tandoris lezárásig jut. „Tudom vagyis hát úgy érzem, hogy a dolgaink tartanak, és ez a biztosabb, / Hogy alszunk és ez tart, és a reggeli nyugalom is tart, és ez a biztosabb, / Mert hát ha tudott így lenni, akkor ez így is van, és ez a biztosabb, / A tudásom, amivel tudlak, a kérdéstelensége, és ez: // A biztosabb rálátás lehetősége e tudáson keresztül, / Ami pontosság, a dolgokra, ahogyan átfénylenek e tudáson keresztül…” Amúgy is: a Bulvár verseinek egyik jellemzője, hogy a hétköznapi tárgyak, a hétköznapok nyelve jelenik meg benne, amely az ismétlések és vágások által értelmüket vesztik, és így arra kérdeznek rá, hogy volt-e egyáltalán bármi értelmük, vagy használható-e a nyelv arra, hogy elmondjunk vele ezeken túl valamit. Ebben a versben jut egyébként Bognár a legközelebb a Kosztolányi-féle vendéglátás-megköszönésig.

A Bulvár tehát a minket körülvevő úgynevezett valóságról, Magyarországról is szól. Sajnos a kilencvenes években lett volna igazán felforgató erejű ez a helyzet- és állapotjelentés (persze szomorú dolog, hogy máig aktuális, csak ettől még nem lesz maga a kötet úgymond „paradigmaváltó”). Felmerül a kérdés, mi újat tudunk meg a gazdag vagy a szegény emberekről, a rendszerváltást követő értékválságról, amit ne tudnánk Tarr Béla filmjeiből, Tar Sándor novelláiból, vagy akár Jancsó Miklós Kapa-Pepe sorozatából, Térey János verseiből, de a sor hosszan folytatható volna.

Az amúgy pontos darabokban is zavaró lehet az a gúnyos mosoly, a részvét (megint csak Kosztolányi) totális hiánya, amely a lakótelepek, az elhagyott kórházak, háztáji telkek felett éppúgy ott lebeg, mint a vállalkozó „kolostoránál”. Mindegy Bognárnak, mi a tárgy, ugyanazzal az attitűddel írja szét, tovább. Bognár szemtelen, de vajon nem könyörtelen is? Vagy mindenki tényleg hülye és disznó? Az Állami Számvevőszék elnökétől kezdve a rododendronok és muskátlik között válogató nénin át a pecázó rendőrig? Tényleg nincs remény?

Amikor áramütés végez két munkással az Áramütés végzett két munkással című versben, azt gondolnánk, hogy Bognár képes másra is, történetesen empátiával fordulni a nyomorultak felé. De nem: „És az égi madarak mind összegyűltek a mezőkön, / A felesége pedig elégett benne, a gyerekei, / És a lecsókolbász és a tej is elégett benne, / Hozzáégett az állványzathoz, az akarata hozzáégett.” Az újságolvasó Bognár – elképzelem – elolvas egy hírt, amely arról szól, hogy az Óbudán épülő Rózsakert lakópark szerkezeti stabilizálása közben meghal két munkás, és amikor elképzeli ezt a két embert, odáig jut, hogy ezeknek az embereknek a gyerekei éppolyan fontosak, mint a reggelijük, a lecsókolbász és a tej. Persze, hogyha ez minket nem zavar, a vers akár katartikus erejű is lehet.

Mint néhány kritikusa meg is jegyezte, a Bulvár a nyomozás „alakulása” szerint szétválik, második felétől jobban érthetőek az addigi zavaros gesztusok, és inkább vannak itt jól sikerült versek, ilyen például a Reggel, félálomban mivel kedd van. Szerintem nincs ilyen cezúra a kötetben (az első felében éppolyan arányban találunk jó és rossz verseket, mint a második részében, habár valóban az És akkor elkezdett hajnalodni című versben mondunk le arról, hogy látni fogjuk az egészet és megértünk végre valamit, legalább a nyomozásból). A harsány bulváros vonal alatt csörgedezik egy csendesebb, személyes, szelíd szólam. A motívumok, mint például a félálom, a hajnal vagy az üveg láthatatlanul hálózzák be a verseket. (A Semmi énekesének szelleme persze minden hajnali virrasztásban ott lebeg.) Talán az az igazán megnyerő ebben a versben – szemben a kötet nagyját kitevő szövegekkel -, hogy egyszerűen szép. A kukásautók szakaszossága, az álomba gabalyodás és az üvegek csörömpölése. Ez egyszerűen szép. Talán innen kellene tovább.

Bognár Péter: Bulvár, Magvető, Budapest, 2012

(szerző: Toroczkay András,
forrás: kulter.hu)