A 85 éves Juhász Ferenc költőt köszöntötték kedden este a Petőfi Irodalmi Múzeumban barátai és tisztelői. Ferencz Győző irodalomtörténész Allen Ginsberghez hasonította a költő A tékozló ország című eposzát. Szőcs Géza költő szerint a 85 éves poéta a nagy magyar mamutok egyike, Esterházy Péter író szerint felemelő dolog Juhász Ferenc kortárásának lenni.
Az utolsó nagy magyar mamutok egyike az elcsenevészesedett törpefenyők között – írta Szőcs Géza költő, a Magyar PEN Club elnöke, kormánybiztos a 85 éves Juhász Ferencnek küldött levelében. “Rég elnémult rádióadók híreit hallgatja, rég összeomlott csillagok fényében” – folytatta, s felidézte, hogy mások úgy írták le Juhászt, mint aki egy hegycsúcson szilárdan áll és a jövőbe mered. Szőcs Géza számára azonban úgy jelenik meg a költőtárs, mint aki “a tűzhányó mélyébe tekint, mert nem a végtelenül távoli, hanem a végtelenül kezdeti az a világ, mely iránt olthatatlan honvágyat érez.”
A költő lánya, Juhász Anna, aki a Petőfi irodalmi Múzeumban kedden megtartott születésnapi köszöntőt szervezte és vezette, úgy vallott édesapjáról, hogy világ életében az ő általa sugárzott teljességnek akart részese lenni. Galkó Balázs szavalata után E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója elmondta: a költői, írói jubileumoknak 150 éves hagyománya van hazánkban, melyek alkalmat szolgáltatnak az összegzésre. Az igazgatóasszony szavai után Vásáry Tamás játszotta el Kodály Zoltán Morosszéki táncok című művét.
Ferencz Győző, a Széchenyi Irodalmi Akadémia ügyvezető elnöke szerint Juhász Ferenc olyan korszakban lépett fel, amikor két világméretű kiábrándulás között egy lélegzetvételnyi időre ki-ki találhatott okot valami reményre. “Juhász úgy lépett fel, figyelmet parancsolva, a kiválasztottság tudatával, ahogyan a kirobbanó tehetségű színész első nagy szerepében lép színpadra. A szerep szó nem puszta metafora. Szereptudat, küldetés nélkül nem lehetett volna úgy megszólalni, ahogyan megszólalt” – mondta az irodalomtörténész.
“Juhász Robusztus alkat. Magától értetődő módon állt bele egy hagyományba és rendelte magához a legnagyobbak, Ady, Bartók, József Attila szellemi örökségét. Természetes mozdulattal tette kifejezési eszközévé a nagy formákat, és érzékelhető kétely nélkül használt nagy szavakat. Minderre az a lélegzetvételnyi idő lehetőséget teremtett.” – mondta az irodalomtörténész. A remények később szertefoszlottak, de a látomás megmaradt – hangsúlyozta.
Ferencz rámutatott arra is, hogy bár az 1954-ben megjelent A tékozló ország az ötvenes évek Magyarországának kritikája párhuzamba állítható az amerikai Allen Ginsberg két évvel később megjelent Üvöltés című munkájával. Juhász szerinte kivételes lehetőséget kapott, melyet nem hagyott veszni. “Bizonyára csalódott az eszmék megvalósíthatóságában, de meggyőződést, hitet nem váltott. Lenyűgöző látomása az izolált mindenséget egybetartó emberről nem foszlott szét, nem fakult ki.”
Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnökségi tagja elmondta, az egész magyarság részéről illeti meg tisztelet a költőt, aki minden bizonnyal a legrégebb óta tagja testületüknek. Fél évszázad Juhász Ferenc közelében címmel tartotta meg laudációját Pomogáts Béla irodalomtörténész. “Vannak olyan költői művek, melyek meghatározzák a versolvasó ember életét, gondolkodását, beépülnek személyiségébe, erőforrásokat nyitnak meg, pusztán azért, hogy szembe lehessen nézni a történelem kudarcaival. Juhász Ferenc A tékozló ország című műve ezek közé tartozik.” – mondta. “Nem véletlen, hogy én is idézem, hiszen elég csak körülnézni, hogy lássuk, mennyire aktuálisak a sorai” – tette hozzá, s a monumentális mű első strófáit idézte fel:
“Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni? Galambok, sasok, gödölyék, titeket ki fog elsiratni? Ó, vassal-átvert-szívűek, ki fog titeket elsiratni? Kő-csülköktől zúzott venyigék, ki tud titeket elsiratni? Földbe visszataposott kalászok sírjatok magatokért! Gubancos, tarackos árva földek sírjatok magatokért! Fák, erdők, kiket nyársnak hegyeztek, sírjatok magatokért! Kiket sátánok röhögve fölsebeztek, szüzek sírjatok magatokért!”
Esterházy Péter író felidézte, hogy Bata Imre közvetítésével találkozott Juhász Ferenccel először. Juhász költészetében hol a formák, hol a formákat összetörő, vagy figyelembe venni nem képes grandiózusság csapja fejbe az olvasót – mondta. Egy Juhász-verset olvasó mindig ebben a vadságban részesül, amiről azt hitte, már nem is létezik. Juhász Ferenc túl lép a népies-urbánus vitán is, olyan nagyvonalúan, hogy észre sem veszi, hogy valamit meghaladt.
Esterházy Péter elmesélte, hogy nemrégiben amikor egy beszélgetésen megpillantotta Juhász Ferencet a közönség első sorában, azt gondolta: “mégiscsak felemelő dolog magyar írónak lenni, Juhász Ferenc kortársának lenni.” Konok Tamás festőművész, aki nemrégiben megfestette a költő portréját, személyes emlékeit elevenítette fel, Grecsó Krisztán író, költő pedig verssel köszöntette az ünnepeltet.
Az esemény zárasaként levetítették Gordon Eszter fotóriporter és Juhász Anna születésnapi rövidfilmjét, melyben a költő további tisztelői mondják el, mit adott nekik Juhász Ferenc költészete, barátsága. Az est végén a költő megköszönte a szívhez szóló szavakat, és legújabb verseiből olvasott fel.
Az ünnepségen a Magyar Versmondók Egyesületét Kiss László elnök képviselte.
(forrás: Hamvay Péter / Népszava, vers.hu)
„A költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre” – vallja Juhász Ferenc ars poeticájában.
A Kossuth Kiadó a költő 85. születésnapjára jelentette meg új kiadásban, az 1954-ben a Csillag című folyóiratban megjelent eposzát.
A tékozló ország (Egy ismeretlen vándorköltő krónikája 1514-ből) is ennek a szabadságvágynak a korszakos eposza, hatalmas látomás, amely túlnő a Dózsa-parasztháború eseményein, és az emberi lét egyetemes ellentmondásait feszegeti, az emberhez méltó megmaradásért emel szót.
„Hol a szabadság, az emberi?” – teszi fel a kérdést. S a felelet: „Csak percnyi volt, villám-fehér! S jött utána a másik… S búvik az ember verembe, föld alá, s elbúvik önmagába… Riadtság, rémület, s dac a szemekben, de több a néma alázat, a félelem lombosodik…”
Az alcímben szereplő vándorköltő képtelen szabadulni a pusztulás, a züllés elűzhetetlen emlékképeitől, árad belőle a panasz. Szinte érezzük a nyomor robbanásveszélyes felhalmozódását, s a szépség és a szenny, a jóság és a kegyetlenség együttélését meg az elembertelenítő félelmet is. Mindezek láttán a költő eltöpreng, vajon „Ha élünk, hordjuk tovább az idő bűnét?”.
A kötetet Kondor Béla 1956-ban készült Jelenetek Dózsa György idejéből című rézkarc- sorozatában közölt képek illusztrálják. (2990 Ft)
Különlegesség, hogy a kötet számozott, bőrkötéses díszkiadásban is megjelent, amelyet a szerző dedikálása tesz még értékesebbé. (25 000 Ft)
(forrás: Kossuth Kiadó)
Tudta Ön, hogy Juhász Ferenc kapta utolsóként a Baumgerten-díjat?
Juhász Ferenc életrajza
1928. augusztus 16-án született Bián, egy Budapest környéki magyar-sváb faluban. Apja, Juhász Ferenc kőműves volt, aki 1932-ben tüdőoperáción esett át, s képtelen volt folytatni mesterségét, így 1936-tól irodaszolgaként dolgozott tovább a Budanil cégnél, a második világháború után pedig pamutgyári munkás volt a Francia-Magyar Pamutipari Gyárban. 1950. február 20-án halt meg tüdővészben. Anyja Andresz Borbála volt, akinek a cseléd- és napszámossors jutott. A családban őt két gyermek követte: Gyula (1930-1993) történész és János (1932), aki tíz hónapos korában meghalt. Az elemi iskola négy osztályát Bián végzi, a római katolikus iskolában (1934-1938), polgári iskolába Bicskén jár (1938-1942), majd 1942 és 1946 között a budapesti Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskola tanulója. Érettségi után (1946 május) beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetemre, a magyar-szanszkrit szakra. 1947-ben gyári munkás a Francia-Magyar Pamutipari Műveknél, majd 1948 augusztusában a budapesti József Attila Népi Kollégium tagja lesz, s 1948 őszétől folytathatja egyetemi tanulmányait. A kollégiumban találkozik Szeverényi Erzsébettel, akit 1948. december 14-én feleségül vesz. Felesége tanár és irodalomtörténész volt. 1972. december 14-én öngyilkos lett. Házasságából egy lánya született (Katalin, 1951). Az egyetemet az első félévi vizsgák után abbahagyja. Felesége szüleit 1948-ban kulákká nyilvánítják, apósa a szegedi Csillag Börtönbe kerül, s ott raboskodik 1955-ig. Első két verse (Arany, Ezüst) a Diárium karácsonyi számában jelenik meg.
Első verseskönyvét a Franklin Társulat adja ki 1949-ben, ugyanekkor – rejtve – Baumgarten-díjat kap (6000 Ft). 1949 szeptemberében társbérleti lakást kap a II. kerületi Szemlőhegy utca 23/b. szám alatti házban, ahol bérlőtársai Nagy László, Kormos István és felesége, Gyarmati Erzsébet. 1951-ig a Könyvhivatalban és a Magyar Írószövetség Lektorátusában dolgozik, s 1951. december 1-jétől 1974-ig a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője. 1946-tól 1956-ig tagja az MKP-nek, illetve az MDP-nek. 1950-ben A Sántha család című könyvéért József Attila-díjat kap. 1950-től a Magyar Írószövetség választmányi és elnökségi tagja. 1951-ben Apám című verséért megkapja a Kossuth-díj ezüst fokozatát. Ezután azonban költészete hamar tartós támadások tárgya lesz, s írókongresszusi felszólalása miatt is vádolják (1951). Egyidejűleg családi életét is súlyos bajok kísérik: felesége hosszú depresszióba esik, amely haláláig többször is kikapcsolja az életből. Az irodalmi élet konfliktusai és a magánélet tragédiái azonban sikerrel keverednek mind a társadalmi életben, mind pedig az alkotásban. 1952-ben részt vesz a második békekongresszuson Bécsben, ahol többek között Sartre-ral és Aragonnal találkozik. 1952-ben Bulgáriába utazik egy nemzetközi írótalálkozóra. Vapcarov halálának tizedik évfordulójára 1954-ben megjelenik korszakos eposza, a Tékozló ország. 1955-56-ban a Bodnár György és Simon István szerkesztette Új Hang vezető költője lesz, aki olyan versekkel jelentkezik, mint a Szarvassá változott fiú – Szarvas-ének címen.
1956 forradalmát és annak leverését Budapesten éli át. 1957-től egyre mélyebb depresszióba süllyed, s kórházba kerül. 1960-ban a British Council meghívására három hetet Angliában tölt Tamási Áronnal, Ottlik Gézával, Kardos Tiborral és Köpeczi Bélával. Onnan Franciaországba, Párizsba utazik, ahol tizenkét év után újra találkozik festő barátjával és fiatalkori mentorával, a biai Hantai Simonnal. Egész pályáját végigkísérik az utazások: 1962-ben egy íróküldöttség tagjaként a Szovjetunióba utazik, 1965-ben Bécsben jár Déry Tiborral, Németh Lászlóval, Simon Istvánnal és Darvas Józseffel. Majd újra Bécset és Grazot látogathatja meg, s Varsóban megnyitja a Vörösmarty-estet; 1966-ban Párizsban egy költő-küldöttség tagja, 1967-ben részt vesz a finnországi Lahti Nemzetközi Írótalálkozón, 1968-ban Zágrábba utazik egy nemzetközi avantgárd kongresszusra, 1977 tavaszán a Svéd Királyi Akadémia vendégeként három hetet tölt Svédországban, majd Kubába utazik egy kulturális kormányküldöttség tagjaként. 1977-ben költői felolvasó körútra megy az Egyesült Államokba is Vas Istvánnal, Weöres Sándorral és Vajda Miklóssal. 1982-ben költői estje van a Berlini Magyar Intézetben, majd ugyanez év telén költői körúton vesz részt Angliában Weöres Sándorral, Nemes Nagy Ágnessel, Vas Istvánnal, Pilinszky Jánossal és Vajda Miklóssal. Közben többször utazik Franciaországba, költői estet tart Prágában, költői világkongresszuson jár Hollandiában (Rotterdam) és Madridban. 1984-ben egy nagy magyar költői antológiát mutat be Görögországban; 1985-ben Csoóri Sándorral, Mezei Andrással, Domokos Jánossal és Turczi Istvánnal együtt Izraelbe hívják meg; 1989-ben nemzetközi költőtalálkozón vesz részt Indiában. 1960 és 1998 között sokszor jár Belgrádban, Újvidéken, Szabadkán, Szarajevóban; 1967-ben a macedóniai Strugában a Költői Esték Különdíját veszi át, 1992-ben életművéért megkapja a Strugai Költői Esték Arany Koszorúját. Korábban, 1975-1976-ban Nobel-díjra terjesztik elő. 1971-ben megkapja a Radnóti Miklós-díj fődíját, s 1973-ban újra Kossuth-díjban részesítik (arany fokozat).
Tulajdonosa a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének. 1956 után első új kötetének (Harc a fehér báránnyal) a megjelenését 1965-ig nem engedélyezik, s a benne lévő egyik vers – a József Attila sírja – újra heves támadásokat vált ki vele szemben. 1965 után azonban minden kötete időben megjelenik a Szépirodalmi Könyvkiadónál, s 1978 és 1980 között összes verseinek gyűjteménye is megjelenhet (Juhász Ferenc művei – 1. Versek és époszok, 2. Époszok és versek, 3. Versprózák). A Szépirodalmi Könyvkiadó megszűnte után (1991) a Pannon Kiadó és a Littera Nova vállalja soros köteteinek kiadását. 1960-ban angol nyelven is megjelenik egy-egy versgyűjteménye: először a Penguin Kiadó publikál egy kötetet, melyben Weöres Sándorral együtt szerepel. Majd az Oxford Kiadó teszi közzé válogatott verseit Duczynska Ilona és Kenneth McRobbie fordításában. Ezek mellett verseskönyvei jelennek meg németül (Suhrkamp), finnül, svédül, lengyelül, litvánul, héberül, olaszul, franciául, bolgárul és szerbül. Megkapja a Művészeti Alap Nagydíját. 1993-ban a Strugai Arany Koszorú átadásakor egy kétnyelvű (magyar-macedón) verseskönyve is megjelenik Pascal Gilevski fordításában és tanulmányával. 1963-ban bekapcsolódik az Új Írás című folyóirat szerkesztésébe, melynek 1974-től 1991-ig főszerkesztője. 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja. 1978-ban feleségül veszi dr. Kilián Katalin orvost. Házasságukból két leány születik: Eszter (1979) és Anna (1980).
Juhász Ferenc indulását, egész pályáját és életművét határhelyzetek formálták. Nemcsak faluja kétnemzetiségű, hanem családja is félig magyar, félig sváb származású. Indulása a második világháborút követő koalíciós időkre esett, tehát költőként egy történelmi korforduló szülötte. Versei csak rövid ideig kapcsolódnak az örökölt népies eszményekhez, 1954 óta olyan egyéni alkotói világot alakít ki, amely a neoavantgárd kereteit ugyanúgy szétfeszíti, mint a posztmodern irodalmi poétikáját. Szociológiai képlete is határhelyzetre utal: a szegénységből emelkedett fel, de nem elégedett meg a maga szűkebb világának kifejezésével, hanem emancipációra vágyott, amelynek záloga – egész életműve tanúsága szerint – az egyetemesség és kozmikus látás. A magyar szocialista rendszer összeomlása után senki földjére került. 1954-1956-ban a forradalom egyik szellemi előkészítője, a forradalom után sokáig nem tudott írni, majd viták és vádak tárgya volt. Ezt az életpályát láthatólag súlyos belső és külső konfliktusok kísérték. Juhász Ferenc csak ritkán lehetett boldog költő. De nagy áldozatokat követelő határhelyzete nemcsak súlyos terhe, hanem legértékesebb öröksége is. Ez formálta nyitott világszemléletét, mely történelmi-társadalmi és költői válaszait egyaránt meghatározta.
Fontosabb díjak, elismerések: 1949 – Baumgarten-díj 1950 – József Attila-díj 1951 – Kossuth-díj (ezüst fokozat) 1967 – a Strugai Költői Esték Különdíja 1971 – a Radnóti Miklós-díj fődíja 1973 – Kossuth-díj (arany fokozat) 1988 – a Magyar Népköztársaság Zászlórendje 1991 – a Művészeti Alap Irodalmi Nagydíja 1992 – a Strugai Költői Esték Arany Koszorúja 1993 – Az Év Könyve Jutalom 1994 – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje 2001 – Hazám-díj 2007 – Prima Primissima-díj
Az életrajzot Bodnár György írta. A szerző fényképét Borsos Mihály készítette. forrás: PIM.hu